Évfordulók

A brassói havasok közeléből lépett líránk halhatatlanjai közé a 120 esztendeje született Áprily Lajos (1887–1967) költő, műfordító. Jékely Lajos magyar–német szakos tanár 1918-ban jelentkezett először költői nevén a verseivel. 1929-ben áttelepült Budapestre, és a református gimnázium tanára, majd a Baár–Madas Leánynevelő Intézet igazgatója lett. Poézise a természetközelségben és a görög mitológia hangulatában gyökerezik. Az erdélyi táj és a mítoszok melengető élménye verseiben egész életén át elkíséri. „Jöttem az erdőszél felől. / Hoztam a lelkem messziről” – vallja. A XX. század vad pokoljárása maradandó sebeket ütött a halk szavú, érzékeny költő lelkén. Mély protestáns hite, erkölcsi szilárdsága, a családi élet harmóniája, a természet imádata lett menedéke és humanista lírájának alaphangja. Hegedüs Géza így méltatja költészetének varázsát: „Kifejezi egy olyan ingathatatlan becsületű férfi leglelkét, aki harmonikusan akar élni egy diszharmóniákkal teljes világban, rendíthetetlenül emberséges az embertelenségek közepette, nem akar többet tenni, mint amit megtehet, de azt hibátlan lelkiismeretességgel teszi is.” Elhagyott szülőföldjét a völgyek vándora Visegrádnál, Szentgyörgypusztán találta meg újra. A magányos, zárkózott lírikus formaművészetét műgond és játékosság hatja át. Egész életművére jellemző a tökéletesre csiszolt versek sora. A fényvizes vad rónaság, az álmodó avar költője évszakok és tájak hangulatát, szarvasok, cinkék és vadludak világának tisztaságát örökíti meg klasszikus szépségű verseiben.