Jeles napok

Vízöntő havában (január 21.–február 18-20.), február 1-jén a Tisza Élővilágának Emléknapja, február 2-án a Vizes Élőhelyek Világnapja van. Az előbbit a 2000. január 31-én bekövetkezett ciánkatasztrófa hívta életre, az utóbbit 1971-ben, Iránban, a Ramsari Egyezményben rögzítették – ebben felhívták a világ figyelmét az egészséges élethez nélkülözhetetlen élővizeknek és környezetüknek a védelmére, valamint páratlanul gazdag élőviláguk megőrzésének fontosságára. Az éltető víz a teremtésmítoszok őseleme, ősanyai jelkép, Magna Mater. A habokba merülés a régi élet megszűnését, a beavatást, az újjászületést jelentette: „Kave szép teremtő tündér, / Nagy szentségben élt az égben, / Mind szüntelen szüzességben / ... / Immár alább ereszkedik, / A habokra helyezkedik, / Le a tenger tág terére, / Véghetetlen víz ölére. / ... / Szél a szüzet elringatja, /Víz a némbert viszi, hajtja, /... / Szélfúvás teherbe ejti, / Tenger dombossá teremti.” (Kalevela) Míg az alaktalan tenger és az óceán – amelyből minden születik (kiemelkedik), és ahová minden visszatér – női jelkép, addig az alakot öltött folyó, patak és az égből aláhulló eső vagy harmat férfias erő, mint égisten magva, megtermékenyíti az édes anyaföldet. A kút és a forrás számos kultúrában szent hely – az őseredet, a megtisztulás, a gyógyulás és az újjászületés jelképe: „Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyíllal, / Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival, / Fut hideg forrásnak enyhítő vizére, / És ezerjófüvet tépni a sebére.” (Arany János: Toldi).