Évfordulók

Ezer szállal kötődött Kolozsvárhoz a 80 éve született Szilágyi Domokos (1938–1976). A kortárs erdélyi irodalom páratlan tehetségű költő-műfordítója ott járt egyetemre, s ott érte a maga hívta vég. A legendás Szisz rövid földi léte, húszéves alkotópályája során mélység és magasság között vergődött. Lírájában mesterien ötvözte a népköltészeti hagyományokat az avantgárd formavilággal. A kisebbségi lét béklyóiban szenvedve szerelmes verseket írt a szabadsághoz, majd –  Nagy László szavaival élve – szerelmes lett a halálba. A modern ember szorongó életérzése, az „átmenet remény s rettenet közt” motiválta költészetét. Vallotta, „két nemlét közötti ütközet” az élet, „egyetlen vagyonunk a jelen”, s „a fájdalom is energiaforrás”. Hitvallása szíven ütő: „Szégyen a szó, ha nem vigasz / Szégyen a vers, ha nem igaz. / Igaz vagyok s szégyentelen, / akárcsak a történelem.” Magasra emelte a mércét, a lét értelmét a folytonos küzdelemben, a nyugtalanságok egyensúlyában kereste. Szüntelen érzelmi és gondolati birkózás hatja át nagy szimfonikus költeményeit. Egyetemes tudása és költői tehetsége mögött egyre didergőbbé vált a lélek. Utolsó éveiben már rekviemeket és búcsúverseket írt. „A fényesen kényes szellem, a glóriás, elherdált” költő férfikora delét megroppanva töltötte, majd jött a „kényszerleszállás”. Írótársa, Annus József így emlékezett: „Elkaptam tekintetét: végtelen bánat ült benne, s az a nagy bánat vacogni látszott. Még három téllel vette fel a küzdelmet. A negyedik előtt kapitulált…”