Zsebmetszés hepienddel

A Nyugati pályaudvaron vártam a vonat indulására, több mint fél órám volt még hátra, így betértem az egykor szebb napokat megért büfébe. Bent egy kopasz, atlétatrikós, tetovált férfi társalgott a pultoshölggyel, vele volt még egy középkorú aszszony, aki a külseje után lehetett volna egy baromfigyár művezetője vagy egy biztosítótársaság ügynöke. A férfi az újságomra pillantott, majd beszédbe elegyedtünk, hamarosan olyan kellemes társalgásba kezdtünk, hogy menten meg is hívtam egy energiaitalra, magamat pedig egy pohár sörre. Fizettem, ahogy illik, elővéve a kabátom belső zsebéből a pénztárcámat, melyet ebben a meghitt társaságban nem láttam indokoltnak újra a biztonságos belső zsebbe helyezni, nagyvonalúan hát a külső zsebembe csúsztattam.
Ma már van jelentősége, de akkor nem volt annak a pillantásnak, amelyet a férfi a nőre villantott. A hölgy megkerült, és a mellettem lévő székre ült. Közben az úrral telefonszámot cseréltünk egy jövendőbeli beszélgetés reményében, ám ekkor történt valami! Vannak pillanatok, amikor az idő kocsonyássá sűrűsödik: valami történik, amit az ember csak a zsigereiben érez, de egy biztos, az a valami megtörtént. Halálos bizonyosság tudatában szóltam rá a nőre: – Legyen szíves, adja vissza a pénztárcámat! – A konszolidált hölgyről lehullott a máz, rikoltozni kezdett és rendőr után kiáltott. Amikor azonban meglátta őket az aluljáróban, szempillantás alatt felszívódott. Eltűnt a férfi is, a telefonszámán előfizető nem található. A büfésnő sose látta őket, a rendőrök viszont a helyiségben lévő videokazettát kezdték vallatni. Közben érkezett egy férfi, aki fütyörészett egy sort, majd kisétált a kricsmiből. A vonatom indult, így már útközben érkezett a telefon, hogy meglett a buksza a pénzzel, ott volt a szék alatt lecsúszva, átvehetem, de ugye, nem teszek feljelentést!
Hát, persze, hogy nem. De azért a rendőröknek köszönöm. Mostanság egy jó ideig nem hagyom szidni őket!