• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

A Pohlmann-dosszié

Szerző: Hardi Péter
KILENCSZÁZEZER TYÚK. Ha a tervek megvalósulnak, ennyi madár tojja a tojásokat a Vas megyei Mikosszéplakon. Legyünk rá büszkék? Ennek eldöntését az olvasóra bízzuk. Az azonban bizonyos, hogy a terv megvalósulása nemcsak a tojáspiacot rendezné át, de sokak életét is felborítaná. Még akkor is, ha a tulajdonos betartja a játékszabályokat. Ha.

– Hát, ez lenne az a hely – száll ki a kisbuszból Huszár Béla, Mikosszéplak falugondnoka. A látvány illik a borongós novemberi időjáráshoz. A falu határában, a szélső házaktól szűk kilométerre, a némileg sáros bekötőút mentén hosszú, nyeregtetős épületet látunk. Az üres hodály ugyan jobb állapotban van, mint általában az országban a téeszidőkből vagy még régebbről itt felejtett társai, ám az eresz itt is csorog, az üres belsőt pedig egy hatalmas lyukon keresztül szemlélhetjük. Az épület valamikor tehenek lakhelye volt, később pulykáké, tyúkoké. 

– Lassan minden levásik róla – fejezi ki Béla a maga sajátos módján az épület szétlopását. Beszélgetésünket a Mikosszéplakra vezető közeli úton száguldó mentő szirénája szakítja félbe. A falugondnok hosszan néz utána, aztán felénk fordulva folytatja: 

– Pedig még egy éve sincs, hogy Lajosnak mennie kellett. Megmondom őszintén, én sajnálom. Amiben tudott, segített a falu népén. Már megszámolni sem tudom, hányadik gazdája volt a telepnek. Lajos, a bérlő tojótyúkokat tartott az épületben, több tízezret. 

– Miért kellett mennie? 

– Kellett a hely ennek az új cégnek, Lajosnak meg felmondták a szerződését. Nehéz elképzelnem, hogy csaknem egymillió tojótyúknak ad otthont a terület. Igaz, távolabb látok néhány hasonló hodályt, de azok már rosszabb állapotúak. Az új tyúkásznak alighanem teljesen igénybe kell vennie az épületekhez tartozó többhektárnyi területet. Később, a dokumentumokból megtudom, hogy két ütemben hat új épületet terveznek. 

– És a falubeliek mit szólnak a változáshoz? 

– Ezt inkább a polgármestertől kérdezze. Az biztos csak, hogy már vagy két éve húzódik az ügy. Eredetileg mi is a faluvezetővel, Böröcz Lászlóval szerettünk volna találkozni, ám egy kis, néhány száz lelkes település ma már nem tudja eltartani a vezetőjét. Hétköznap a mikosszéplaki polgármester is utat épít valahol az országban.

Bojtos Zoltán, a befektető Duna Tojás Kft. ügyvezetője viszont ígérte a találkozót, de utóbb meggondolta magát, mondván, hogy inkább olvassam el az eddigi nyilatkozatait. Amikhez hozzáfértem, azok szerint munkahelyeket teremt, a környék takarmánytermelőinek megrendelést ad, s mivel Magyarország behozatalra szorul tojásilag, a helyi termelők számára sem okoz majd gondot. Szóval, minden „hepi”. De hallgassuk csak tovább a falugondnokot: 

– Talán nem is nagyon tudnak róla a faluban. A mikosszéplakiak hosszú ideig lomizásból éltek, először az országot járták, utána már, amikor lehetett, Ausztriát, Németországot is. Jól megéltek belőle, de ennek is kezd leáldozni. Azért még mindig sokan csak a hétvégén jutnak haza. Sötétedés előtt mi is szétnéztünk a faluban, némelyik udvaron annyi mosógép állt, amennyivel egy kisváros szennyesét ki lehetne mosni. Gazdáinak azonban azonnal elakadt a közlékenysége, amint meglátták nálunk a fényképezőgépet. Már éppen búcsúznánk Huszár Bélától, amikor csörren a telefonja, s miközben hallgatja a hívóját, arca valósággal elszürkül. Hiába nyomja ki végül a telefont, csak nem szólal meg. Amikor már vagy 10-15 másodperc is eltelt, szólna, de nem jön ki szó a torkán. 

– Elnézést, mindjárt. Elnézést. Végül, akadozva, de mégis ki tudja mondani: 

– Most vágták le a kötélről… Akárcsak a testvére… Nem értem. Lomizott ez a család is. Fiatalember volt, még harmincéves sem. Az anyjával élt. Semmilyen jelét nem láttuk… Nem értem…

 

– Kezdjünk el számolni. Egy tyúk megeszik egy nap százhúsz gramm takarmányt. Ez ugyebár kilencszázezer tyúk esetében naponta 1080 mázsa, azaz 108 tonna. El tudja képzelni, mekkora mennyiség ez? Hány kamionnal lehet ideszállítani? Higgye el, tudom, mit beszélek, agrármérnök vagyok, magam is gazdálkodom. 

Hosszúpereszteg polgármesteri hivatalában ülünk, az asztal másik felén Nagy Eszter. Eredetileg itt is a polgármestert kerestük, Farkas Margit azonban igazoltan van távol, a megyeszékhelyre, Szombathelyre kellett utaznia hivatalos ügyben. Vele csak este sikerült szót váltanunk, de akkor sem csinált belőle titkot, hogy nem repdes az örömtől érdeklődésünk okán. Nem mintha nem értene egyet az aláírókkal, haszna a falujának nem lenne a beruházásból, viszont az átmenő forgalom megterhelné, ám neki szót kell értenie a mikosszéplaki kollégájával is, különösen a közös tavak miatt. Múltkor is elmondta a véleményét az egyik érdeklődő újságírónak, utána fel is hívta Böröcz László, hát nem volt boldog tőle, ezt megérthetem, ugyebár… Nagy Eszter viszont nem takarékoskodik véleményével a délelőtti beszélgetésünk során: 

– Ez tehát az input – használja az agráriumban manapság igen divatos kifejezést. 

– Ami mind keresztülhalad Hosszúperesztegen. Nézzük az outputot. Mert ami bejön, annak, ugyebár, ki is kell mennie. Ez pedig a tojás, az elhullás és a trágya. 

– A trágyát hová szállítják? 

– Nagyon jó a kérdés! Mivel földje nincs a leendő cégnek, a dokumentumok szerint talán Romániába. Innen, Vas megyéből. Ön szerint ez hihető? Keresztül az országon 500 kilométert, aztán még Romániában, ki tudja, mennyit. Ilyen nincs, higgye el. De akárhogy is, nekünk nem hiányzik. Egy ilyen beruházás, legfőképpen az óriási átmenő forgalom, a folyamatos kamiondübörgés tönkretenné Hosszúpereszteget. 

Nagy Eszter attól tart, hogy mint az országban annyi helyen, itt is a nagyra nőtt forgalom miatti zaj, bűz, balesetveszély és a házfalak repedése keserítené a falu életet. Emiatt is kezdett aláírásokat gyűjteni, még a nyáron, amikor a járási hivatal illetékes osztálya környezetvédelmi szempontból nem látta akadályát a beruházásnak. Sokat nem kellett magyaráznia a falubelieknek, a 640 lelkes faluban több mint 180-an pillanatokon belül nevükkel igazolták nemtetszésüket. Pedig, ahogy Eszter mondja, csupán a falut átszelő főutcán, annak is csak a majdan növekvő forgalom miatt érintett részén gyűjtött. 

Ráadásul attól tart az asszony, hogy az irdatlan tyúkhad járulékos következménye a növekvő turistaforgalmat is elriasztja. Hosszúpereszteg az Országos Kéktúra útvonala mentén fekszik, de érinti a falut az újabban létesített Mária-út is. S hogy lássunk szépet, autóba ülünk, ki a Mikosszéplak felé található Szajkitavakhoz. 

A vizeket gátak választják el egymástól, ezeken sétálva különösen érzékelhető a táj szépsége: a parton nádas, a vízen itt-ott szárnyasok kutatják az ebédjüket, a levegő különösen páradús. Aki nyugalomra vágyik, itt a helye. Ráadásul az önkormányzat pályázaton hatvanmillió forintot nyert a hely csinosítására. 

A felduzzasztott patak vize által kialakított tizenegy tavon amúgy a két település osztozik. A Hosszúpereszteghez tartozó partszakaszon körülbelül háromszáz üdülőház sorakozik. Tulajdonosai alapítványt hoztak létre, nem sok hiányzott, hogy ennek elnöke, Kiss Attila is velünk együtt szemlélődjön a tavak partján. Ő  végül később Ikervárra ugrott ki a kedvünkért a szombathelyi irodájából, hogy elmondja: egész Vas megyében csak az Őrségben található Vadása-tó és a Szajki-tavak jelentik az érintetlen vízi világot – és szeretnék, ha ez így is maradna. A tavak partján a főszezonban ötszáz ember pihen, amihez hozzászámíthatunk ugyanennyi strandolót is. Ennek lenne vége, ha megépül a gigatojásgyár. Az igaz, hogy a tavak nem közvetlenül az út mentén találhatók, de a bűz nem is az aszfalton közlekedik. A beruházó zárt technológiáról beszél, ám Kiss Attila tapasztalatai szerint a beruházók ilyen ígéretekben soha nem szoktak fukarkodni… 

Kiss Attila szerint nem járnának jól a horgászok sem, javasolja, kérdezzem őket is. Egyesületük elnöke, Boross János azonban vélhetően felsőfokon végezte a diplomáciát, ugyanis telefonhívásomra csak annyit mondott, hogy ha nem valósul meg a beruházás, akkor jó, ha meg mégis, akkor hát így jártak. Az elnökség úgy döntött, ők ebbe a történetbe nem állnak bele, mert valakit mindenképpen magukra haragítanának, azt pedig nem szeretnék, pattintott le. 

– Ezért a nyugalomért költöztünk ide – jelentette ki Eszter, amikor a tavak varázsával betelve visszaszállunk az autóba. 

– Nem szeretném, ha a három gyermekemnek olyan helyen kellene felnőnie, ahol félhetek, valahányszor kilépnek a kapun. 

– És önnek nem jelent konkurenciát a beruházás? – kérdezek rá. 

– A vállalkozásának? 

– Higgye el, egy csöppet sem. Őstermelőként tartunk tehenet, disznót, kacsát, libát, tojót. A tojások az összbevételünknek körülbelül egynyolcadát teszik ki. Amit tojnak a tyúkok, annak a nagy részét helyben értékesítem. El tudja képzelni, hogy egy ekkora gyár Hosszúperesztegen házalna a tojásokkal?

 

S mit szól az esetlegesen létesülő gyárhoz egy nagyobb tojástermelő, például a Rábamenti Agrár Kft.? Meggyeskovácsiba tartunk, ahol a cég telephelyén Kurcsics Fanni avat be bennünket a nagyüzemi tojásgyártás rejtelmeibe. Miközben a tyúkok számára legkedvezőbb hőmérséklet, páratartalom és fényerősség mértékét jegyzetelem, négy emelet magasan sorjázó, végtelen hosszúságúnak tűnő ketrecek lakóinak kíváncsi tekintete kísér. Meghatározott közönként textíliával takarják le a ketrecet, ahol a tyúkok naponta beszolgáltatják a tojásukat. Néha hangos kárálást is hallok, ilyenkor egy-egy tyúk méltatlankodik, amiért a drót megcsípte – pedig ő csupán meg szerette volna kóstolni azt, amit tojt. Na, de amit az embernek szabad… 

– Jelenleg 30 ezer tyúk tojik 90 százalék feletti termelékenységgel. 

Harmincezer tyúk! Számomra ez is elképesztő mennyiség, és ha belegondolok, hogy ennek a harmincszorosát tervezik Mikosszéplakon… 

Az ügyvezető Erőss Jenővel eredetileg nem találkoztunk volna, mivel fácánvadászatra volt hivatalos az ország másik felére, ám a telepre érkezésünkkor azt üzente, vár bennünket az irodájában, a szomszédos Ikerváron. Szeretném hinni, hogy miattunk mondott le a passziójáról, ám kiderül, csupán a naptárt nézte el…

– Tessék, itt van. Ezt tanulmányozza át – nyom a kezembe egy vastag dossziét, rajta a felirat: Pohlmann, Mikosszéplak, 2018. május. 

Pohlmann, azaz Stefan Pohlmann német tojástermelő befektető, aki a Duna Tojás Kft. mögött áll. A tojásbiznisszel amúgy eredetileg az édesapja, Anton Pohlmann kezdett el foglalkozni. 

A dossziéban egyebek mellett újságcikkek, kormányhivatali határozatok, cégkivonatok. Különösen az az összefoglaló az érdekes, amely a két Pohlmannnak a tojásfronton viselt dolgait taglalja. Ezek szerint Antont Németországban egész életére eltiltották az üzemi állattartástól, szabadságvesztésre, ráadásul több millió márkás pénzbüntetésre ítélték. Miután hazájában levitézlett, Amerikába tette át a székhelyét, ám az ottani farmját is be kellett zárnia. Az okok a feljegyzés szerint: halpusztulás tyúktrágyától, tyúkhulla illegális elhelyezése, oltóanyag általi talajvízszennyezés, életveszélyes munkakörülmények. Fia, Stefan 2014-ben szalmonellával fertőzött telepről származó tojást értékesített. Egy újságcikk szerint több uniós országban összesen 187 ember betegedett meg, egyikük bele is halt a fertőzésbe. De vonták már felelősségre állatkínzás miatt is. A szalmonellabotrány miatt ült vizsgálati fogságban, s akár 15 évet is tölthet majd rács mögött. 

Igazán sajnálom, hogy Pohlmannék magyarországi megbízottja, Bojtos Zoltán az érdeklődésemre kizárólag a korábban megjelent nyilatkozataihoz utalt. Amit elértem, azt elolvastam, ám sem a megyei újságban, a Vas Népében, sem a Nyugati Tükörben nem tér ki a Süddeutsche Zeitungban megjelent állításokra, így azt sem tette lehetővé, hogy rákérdezzek, mi a véleménye a német újság cikkéről. 

– A legnagyobb baj az – hallgatom Erőss Jenőt –, hogy eddigi tevékenységük során a Pohlmann-páros egyike sem tartotta be a játékszabályokat. Ezek után pedig mi a garancia arra, hogy ez nálunk másképp történne?

KASZÁS TAMÁS FELVÉTELEI

Címkék: Riport