• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Atombunkert vegyenek

Szerző: Balogh Géza
TERJED A HÍR: eladó az ország egyetlen magánkézben lévő atombunkere. Régi jó ismerősünk, Fogarasi Árpád építette Kocsordon. A szatmári műbútorasztalos most Tiborszálláson él, indulunk hozzá.

A csernobili katasztrófa után Fogarasi Árpád felgyorsította a bunker építését, de befejeznie máig sem sikerült - Fotó: Csutkai Csaba

Fogarasi Árpád 1985. augusztus 1-jén kezdte az építkezést. Attól tartott, hogy előbb-utóbb kitör az atomháború. Az pedig mindent elpusztít, hacsak nem áll rendelkezésre egy komoly objektum. Azon a forró nyári napon kimérte hát az alapokat, s nekiállt ásni, ami hetekig tartott, hiszen az atombunker mégsem egy garázs, aminek csupán az esőtől, hótól kell védeni az autót. Egy atombunkernek ki kell bírnia a lökéshullámokat, ellent kell állnia a radioaktív sugárzásnak és az iszonyatos hőnek. Ide bizony legalább két méter mély alapozás szükséges, és a falak vastagsága sem lehet kisebb két méternél. Kifundálta ő ezt alaposan, ám az építési engedély megszerzése nem ígérkezett könnyűnek. Azzal ugyanis mégsem állíthatott be a községi tanácshoz, hogy atombunkert akar építeni a háza mögötti kiskertben. Tűzelőtárolóra adta hát be a kérelmet, és a helyi vezetők becsületére legyen mondva, annak ellenére megadták az engedélyt, hogy sejtették, sokkal komolyabb építményt takarnak a tervek. Árpádnak volt egy kis megtakarított pénze, teherautónyi sódert, vasakat, cementet vett, aztán nekilátott.

Egyedül, mert nem bízott senkiben, meg hát a társak se tolongtak. Csupán egyetlenegyszer ajánlott fel segítséget az egyik barátja, de kikötötte, csak akkor megy, ha nem árulja el senkinek a nevét, nehogy kikacagják.

Mert persze voltak, akik kikacagták a munkálkodását, de őt nemigen érdekelte a tudatlanok véleménye. Majd lesz jajgatás, tolongás, ha elszabadul a pokol, de a szerettei biztonságban lesznek, gondolta, s már azt is tudta, ki lesz még az a másik nyolc-tíz ember, akit befogad baj esetén. Igaz, egy kis időre félbeszakadt a nagy munka. Fiatal felesége pár hetes kisfiukkal elköltözött tőle, mert akkor már Árpádot semmi más nem érdekelte, csak a bunker. A válás megviselte, de aztán felvette megint a tempót, és mikor beütött a csernobili katasztrófa, még gyorsabbra váltott.

A falak meg csak nőttek, nőttek.

A hat-hét méter magas, tízszer nyolc méter alapterületű monstrumnak egyre több csodálója lett, ám a kilencvenes évek legelején lelassult, majd le is állt a hatalmas munka. Árpádnak ugyanis elfogyott a pénze, egyre többet betegeskedett, s mintha a kedve is lohadni kezdett volna. Nemsokára abba is hagyta az építkezést, s bár sohasem tett le arról, hogy egyszer befejezi, a kocsordi kiskertben ma is félkészen áll a mű. De hogy eladja!? – ez nehezen hihető. Hívjuk hát a kocsordi polgármesteri hivatalt, igaz-e, hogy meg akarják venni és idegenforgalmi célokra hasznosítják majd. Valóban megfordult a fejükben a gondolat, de erről a testület dönt, halljuk, aztán azt is megtudjuk, hogy Árpád már nem Kocsordon él, úgy tudják, elköltözött Tiborszállásra. Hívjuk hát a tiborszállásiakat is, de ott nem tudnak Árpádról, végül a tibori erdőben lévő öregotthon egyik dolgozója árulja el: valóban náluk lakik, mégpedig a Vasút utca utolsó házában.

A volt felesége magához vette, és nagyon szépen élnek, de Árpi csak ritkán mutatkozik.

A falu presszójában érdeklődünk, hogy merre is van a Vasút utca, mire a teraszon sörözők csak legyintenek: Árpira hiába ácsingózunk. A télen jött hozzá több tévéstáb is, volt, amelyiknek a mikrobusza majdnem egy hétig parkolt a házuk előtt, de nem állt velük szóba. Még a felesége sem, pedig az kedves, beszédes asszony. No, majd velünk! – gondoljuk, s bizakodva nyomjuk a kisajtón a csengőt, de csak egy kiskutya szalad elénk nagy barátsággal. Végül aztán kijön egy fiatalasszony is, aki mikor megtudja, hogy újságírók vagyunk, fordul vissza, de aztán a Szabad Föld hallatán mégiscsak megáll, s egészen hosszan elbeszélget velünk. Mint mondja, Árpit annyiszor megbántották már az újságírók, hogy látni sem bírja őket. Velünk sem tesz kivételt, de legalább mi annyit megtudunk: a bunker nem eladó. Az idő pedig majd eldönti, kinek volt igaza: az építőnek vagy a gúnyolódóknak?