• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Hangok az éterből - Borzák Tibor szenvedélyes mezőberényi rádiógyűjtőket mutat be

Szerző: Borzák Tibor
FALRA SZERELHETŐ NÉPRÁDIÓÉRT csak filléreket, lakberendezési tárgyként is jól mutató szuperkészülékért akár százezreket is adnak a gyűjtők. Egy időben tömegével kerültek elő a padlásokról, manapság nehezebben hozzáférhetők. Három mezőberényi „csodabogár” nemrég kiállításon mutatta be kincseit.

Adott már el régi rádiót, de néhány kedvencétől Benyovszki Pál sosem válna meg
Fotó:
Ujvári Sándor

Kínlódva lehetett beállítani a frekvenciát, s ha sikerült is, „valakik” folyamatosan zavarták az adást. Nem volt más választás, el kellett viselni, ha meg akartuk ismerni a Beatles, a Rolling Stones, a Led Zeppelin és mások aktuális slágereit vagy éppenséggel a cenzúrázatlan híreket. De nemcsak nyugati adásokat hallgattunk epekedve, hanem a hazai csatornák kínálatát is. Például a legendás Szabó családot, a délutáni kívánságműsorokat, az esti színházi közvetítéseket.

A sötétben vibrált a „varázsszem”, együtt lélegeztünk vele. Sok családi otthonban a míves kivitelezésű, nagyméretű rádiókészülékek fő helyre kerültek a nappaliban, megbecsült lakberendezési tárgyak lettek. Ha már nem kellettek, többnyire a padláson kötöttek ki, mert nem akartunk tőlük végleg megszabadulni. Mintha vártak volna a megmentőikre.

S jöttek a megmentők sorban, mégpedig rádiógyűjtők személyében.

Nem is gondolnánk, hogy milyen sokan vannak, országos klubjuk mintegy 350 tagot számlál.

Mezőberényből hárman tartoznak közéjük. Szenvedélyük közös, de a hozzá vezető útjuk más és más.

– Tanyán laktunk, még detektoros rádiónk sem volt – lapoz vissza a múltba Bereczki Lajos. – Gyerekként sűrűn meglátogattam a szomszéd dűlőben lakó Lédig Józsi bácsit, aki szeretett ezermesterkedni, a kismotort éppúgy meg tudta javítani, mint a faliórát. Bámulattal néztem, ahogy a „piros drótot”, azaz a zománcszigetelésű huzalt tekercselte, detektoros rádiót barkácsolt. Amikor készen lett, rákötötte az antennát, fülemre helyezte a hallgatót, és addig piszkálta a készüléket, amíg tisztán be nem jött egy állomás. Teljesen elvarázsolt. Ettől kezdve nekem más játék nem kellett. Ötödikes koromban kezdtem járni az iskola rádiós szakkörébe, később beiratkoztam a helyi rádióklubba, sőt bejártam a békéscsabaiakhoz is. 1965-ben vevő- és adóberendezés kezelésére jogosító vizsgát tettem, de rádióadó-engedélyt nem kaphattam a negatív „kádervéleményezés” miatt.

Lajos bácsi családi múltja itt újból visszaköszönt. Persze nem sikerült kedvét szegni, továbbra is izgatta a rádiózás, sőt a gitármánia beköszöntével erősítőket épített, zenekart alapított. Végül villanyszerelő lett. A tanyavillamosítás során rengeteg padláson megfordult, szinte mindenhol felfedezett egy-egy porosodó rádiókészüléket. A hajdani gazdáik nem tartottak rá igényt, neki viszont értéket jelentettek.

Ettől kezdve nem volt megállás! Gyűjteményében mára 300 darab ritkaság sorakozik, hetven százalékban üzemképesek.

– A tót templom harangozója a toronyban tartotta a detektoros rádióját. Mi, gyerekek feljártunk hozzá, inkább húztuk helyette a kötelet, hátha megengedi, hogy bekapcsolhassuk a készüléket – emlékszik vissza gyerekkori élményére Bartó László, aki az előtte szólóhoz hasonlóan szintén villanyszerelőként dolgozott. – Én is beiratkoztam az általános iskola rádiószakkörébe. Mindig érdekeltek a műszaki dolgok. Anda Károly fizikatanár irányításával eleinte detektoros rádiót építettünk, majd eljutottunk a háromcsöves készülékig. Fizikából ötös jegyeim voltak, a humán tárgyakból viszont elég gyengén teljesítettem. Békésen tanultam villanyszerelőnek, mivel rádiószerelő-képzés csak Szentesen volt, de olyan messzire nem akartam menni. A Démász dolgozójaként jártam a vidéket, minden kidobott rádiót hazavittem. Így fordult elő, hogy egy-egy típusból néha húsz darab is összegyűlt. Máskor ácsmesterek hívták fel a figyelmemet egy-egy különlegességre. És hát a lomtalanítások: régebben egy utcában akár háromnégy rádiót is meg tudtam menteni magamnak.

Bartó László meséli, hogy kapott egy „kibelezett” rádiódobozt, amibe galambok raktak fészket; el tudjuk képzelni, milyen lehangoló képet mutathatott. Sokszor nagy kihívást jelent a fejújítás, főleg, ha műszakilag is a maximumot szeretné valaki kihozni belőle. Megesik, hogy évekig kell várakozni egy-egy alkatrészre, addig a szerkezet ott áll szétszedve az asztalon. Hasonmással nem mindenki éri be. Szakmaitalálkozókon, börzéken lehet csereberélni vagy borsos áron vásárolni.

Aki megszállott, annak bizony áldozatokat kell hoznia.

Erre Bereczki Lajos megjegyzi: háromfajta gyűjtő létezik. Az első arra törekszik, hogy régi készüléke szép legyen, a második arra, az szóljon is, a harmadik pedig eredeti állapotába akarja visszaállítani a készüléket, őt azonban már restaurátornak kell nevezni.

– Tíz éve kezdődött a gyűjtőszenvedélyem – árulja el Benyovszky Pál. – Van egy műszaki üzletem, az egyik vevő ide hozott be egy Orion típusú rádiót. Nem sokkal később már Lajos bácsinál találtam magam, ha úgy tetszik, velem is ő szerettette meg a régi készülékeket. Volt már vagy 100-120 odahaza, amikor hozzájutottam az első Philips-hez. Annyira megtetszett, hogy ettől kezdve csak ilyenek érdekeltek. Be kellett látnom, szűkös a hely, muszáj eladnom a többit. Rengeteget olvastam a márkáról, szembesültem vele, hogy a világ minden részén (kivétel Kína!) gyárották. Úgy döntöttem, én csak a magyarországi termékekre összpontosítok. Jelenleg 250-300 van belőlük. Túl nagy választék nincs, hiszen a legjobbak és legkülönlegesebbek már gazdára találtak, az olasz gyűjtők sokat felvásároltak. Interneten szoktam keresgélni, időnként járok börzékre, illetve ismerőseim, barátaim vagy a vásárlók is meglepnek valamivel.

Azt gondolná az ember, a rádiógyűjtők semmi pénzért nem válnának meg a féltve őrzött kincseiktől.

A mezőberényiek erre rácáfolnak: Benyovszky Pál nemrég húsz Philipset adott el, hogy lakáshitelét lefaraghassa. Nem adja el viszont a háromgombos Jóbarát és a négygombos Mestermű fantázianevű kedvencét, illetve a horogkereszttel ellátott német birodalmi rádiót.

Bartó László 200 darabos kollekciójának néhány értékesebb példányától vált meg, hogy végre be tudja fejezni horgászházának építését.

Persze vérzett a szíve, de megmaradtak a neki legjobban tetsző Orionok és Standardok. Bereczki Lajos viszont azok közé tartozik, aki csak az olcsóbb néprádiókat nem sajnálja kiselejtezni – azokért filléreket adnak. Legbüszkébb az 1936-ban gyártott Orion 555-ösre, amellyel felesége lepte meg a születésnapján.

Nem győzzük kapkodni a fejünket. Hitler-rádió, Horthy-néprádió, Rákosi-néprádió – mára történelmi értékek lettek, elnevezésük a hallgatók találékonyságára utalnak.

Méregdrága vagy olcsó készülék? Nem feltétlenül ebben rejlik a lényeg.

Égetőbb kérdés ennél: mi lesz a sorsuk.

– Több száz darabos gyűjtemények esetében nem sok remény mutatkozik az állandó és szakszerű bemutatásukra – mondja Csete Gyula, a mezőberényi Orlai Petrics Soma Kulturális Központ Muzeális Gyűjteménye vezetője, a Hangok az éterből című kiállítás rendezője. – Megfelelő épület, színvonalas installáció, szakmai hozzáértés szükségeltetik, és akkor a fenntartási költségekről, alkalmazottak fizetéséről nem is beszéltünk. Egy kisvárosban korlátozottak a kultúrára kapott anyagi lehetőségek, magánpénzből fenntartott gyűjteményekre pedig nem nagyon találunk példát. Ha nincs, aki valami oknál fogva rajongana a régi rádiókért, attól tartok, a meglévő kollekciók sorsa előbb-utóbb szomorúan végződik. Ebben szerepet játszhat az is, hogy a mai fiatalokat a digitális világ jobban érdekli, mint a múlt beszédes emlékei.