• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Jezsuiták a diktatúrában

1945 ÉS 1965 KÖZÖTT a magyar jezsuita rendtartomány 67 tagja – a hazai tagozat majdnem negyede – összesen mintegy 280 hónapot töltött börtönben vagy internálásban. Eredetileg több mint ezer évre ítélték őket. Bánkuti Gábor történész levéltári kutatások alapján doktori disszertációt, majd könyvet írt a kommunista diktatúra alatt koncepciós perekben meghurcolt rendtagokról. Ezekből a sorstörténetekből szemezgettünk.

A Jézus Társaságát Loyolai Szent Ignác (1491–1556) lelkisége formálta: „Krisztus zászlaja alatt Isten katonájaként szolgálni és egyedül az Urat és jegyesét, az Egyházat szolgálni, a pápa, Krisztus földi helytartója alatt.” Az első világháború után rohamosan gyarapodó magyar rendtartomány 1949-ben a 398 tagjával a Magyarországon működő szerzetesrendek legnépesebb közösségét képezte, és széles körű intézményhálózattal bírt, országszerte próba- és lelkigyakorlatos házakkal, gimnáziumi internátussal, missziós állomásokkal, rendházakkal, teológiai-bölcseleti főiskolával...

A politikai hatalom megszerzését követően nyíltan vallás- és egyházellenes kommunista párt soron következő felszámolandó ellenfeleként tekintett a Katolikus Egyházra. Köztük a jezsuitákra is. A katolikus szervezetek feloszlatását 1946 júliusában Rajk László belügyminiszter rendelte el, aminek következtében mintegy 1500 egyesületet számoltak fel. Az iskolák államosításáról szóló törvényt 1948. június 16-án fogadta el az Országgyűlés, amely 3094 katolikus intézményt érintett. Visszaemlékezések szerint a rend római vezetése már 1946-ban nyomatékosan tanácsolta a magyar atyáknak, hogy – mivel a közeljövőben politikai változásra nincs remény – a fiatal és az idős testvéreket küldjék ki az országból valamelyik nyugat-európai országba, ahol fölkészülhetnek hivatásukra, illetve nyugodt körülmények között tölthetik el öreg napjaikat. Így tettek. Úgy tudni, 1946 és 1957 között 135 jezsuita hagyta el az országot.

Tüll Alajos tartományfőnököt és társait 1949 szeptemberében letartóztatták és bíróság elé állították tiltott határátlépés elősegítésének bűntette miatt. Tüll a Gyűjtőfogházban, majd a Váci Fegyintézetben raboskodott. 1951 augusztusában egy szabotázsra vonatkozó feljelentést követő megtorlás részeként Vid József rendtársával együtt szörnyen megkínozták. Évek múlva így mesélt erről: „Egy hónapig minden másnap 6 órás kurtavas. A gúzsba kötöttek ordítását az egész épületben lehetett hallani a harmadik emeletig. Nagyon fájdalmas. Az első két órában az egész vérkeringés átállítódik. Másokat is kikötöttek, de csak rövidebb ideig. Minden másnap és minden alkalommal hat óra hosszat egyfolytában általában senkit… Aztán másnap ételből féladagolás, este pedig sötétzárka. Hideg, nyirkos betonon aludtunk, minden takaró nélkül, teljes sötétségben… Szóval el akartak pusztítani bennünket.”

Tüll Alajos 1952. március 5-én töltötte ki fegyházbüntetését. „Felöltöztettek saját ruháimba, visszaadták ingóságaimat, az órámat meg mindent. Rabtársaimtól is elbúcsúztam. A kapus kezet fogott velem, örült, hogy minden rendben van, és szabadulok. De amint kiléptem a kapun, egy ajtómélyedésből valaki rám kiáltott: Állj! Vissza! Kövessen!… A Gyorskocsi utcába vittek, ahol egy föld alatti cellában kaptam helyet, egyedül.” Az történt, hogy mivel az ÁVH államvédelmi szempontból veszélyesnek minősítette, március 17-én Kistarcsára internálták. A tábor ettől kezdve gyakorlatilag szigorú börtönként működött. Innentől mint központi gyűjtőtáborból osztották el az internáltakat a többi, az ÁVH felügyelete alatt álló helyekre: Recskre, Tiszalökre, Kazincbarcikára, Oroszlányba és Inotára… Ismereteink szerint 1952 márciusában 23 jezsuita internáltat tartottak fogva Kistarcsán.

Igaz, hogy 1953 nyarán (Sztálin halála után) határozat született az internálás intézményének megszüntetéséről, ám Gerő Ernő arra adott utasítást, hogy az internáltak közül ki kell válogatni, át kell adni a bíróságnak és el kell ítélni azokat, akik „provokátorok, kémek és egyéb olyan bűnösök, akik helytelen módon kerültek az internálótáborba”. Így került újra a képbe többek között Tüll Alajos is. „A váci fegyházba kerültem, a magánzárkaosztályra, tehát a legszigorúbb részre. Fél esztendeig egyedül voltam, hogy »megtörjek«. A  cellában egyetlen ágy és egy kübli a szükségletek kielégítésére. Ez volt minden felszerelés. Az ember kénytelen ott ülni reggel felkeléstől este zárásig… Különös élet, az idő megáll… Imádkoztam, elmélkedtem. Egyébként megőrült volna az ember.” Az egykori tartományfőnököt a forradalmárok szabadították ki 1956. november 1-jén a Gyűjtőfogház kórházából – a súlyos beteget a Péterfy Sándor utcai kórházba vitték, végül Hévízen gyógykezelték bordaközi ideggyulladását. A forradalom leverését követően három alkalommal megpróbálták visszavinni a börtönbe, de orvosainak ezt sikerült megakadályozni.

Szabadlábra helyezésének jogi rendezését végül Grősz József kalocsai érsek érte el, aki 1957 augusztusában járt el ügyében az Elnöki Tanácsnál. Tüll a Pannonhalmi Szociális Otthonba költözött, ahol az ott lakó szerzetesek hamarosan egyházi vezetőjükké választották. A Fővárosi Bíróság csak 1975-ben mentesítette a hátrányos jogkövetkezmények alól. 1987. augusztus 21-én hunyt el. 

FOTÓ: FORTEPAN/JEZSUITA LEVÉLTÁR, MTI/MAFIRT

 

Címkék: Fókusz