• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Jó színházat kell csinálni! Tenki Rékával beszélgetett Hardi Judit

Szerző: Hardi Judit
DRÁMAI SZEREPEKBEN láthatjuk legtöbbször, pedig az egyik legjobb humorú színészünk. Alig múlt harminc, de már számtalan nemzetközi és hazai díjjal kitüntették. Tagja volt a Katona József és a Nemzeti Színháznak is, most az Örkény csapatát erősíti. Mindemellett a filmvásznon is remekel. Tenki Réka színésszel beszélgettünk.

Tenki Réka
Fotó:
Draskovics Ádám

– Ha gyerekkori színészi ambícióiról kérdezik, azt meséli, nem volt tudatos, egyszerűen csak úgy alakult, hogy színész lett. Mi volt a B terv?

– Beadtam a jelentkezésemet pszichológiára, logopédiára és színháztörténeti szakokra is. De nem aggódtam, mi lesz belőlem: a színház a második otthonom, ott nőttem fel, a közelében szerettem volna maradni. Ott dolgozott édesapám, két nagybátyám, de még a nagymamám is. Biztonságos hely volt, amit ismertem. Szívesen voltam ott, a színészetben megtaláltam magam – holott az, hogy milyen a szakma valójában, eltért attól, amit korábban gondoltam róla.

– Milyen volt a Tenki Réka által elgondolt kép?

– Azt gondoltam, hogy majd bemegyek a főiskolára, a színpadra állok és minden természetesen működik majd. Persze fontos az ösztön, de azzal nem számoltam, hogy – mint minden más szakmában – ez is nehéz alapokra épül. Újra kellett tanulnom járni, de még a hangképzést is új alapokra kellett helyezni. A főiskola első éve nagyon nehéz, hiszen szinte újraépíti magát az ember. Megtanulja, hogyan és mire használja a testét. Ez kemény fegyelmet igényel. És természetesen nem árt a szellemi fejlődés sem. Nekem mindemellett pedig Budapesttel is ismerkednem kellett.

– Hogy tetszett a szülővárosa, Debrecen után?

– Nem tetszett. Sőt, a mai napig nem szoktam meg. Nekem nagyon nagy, szinte befoghatatlanul hatalmas ez a város. Szörnyű, hogy mennyi idő megy el az utazással! Debrecenben mindenhol ott voltam tíz perc alatt, kocsival, tömegközlekedéssel is. Hiányzik az ottani nyugalom, de el kell fogadnom, hogy a munka, a feladatok ide kötnek. És a lehetőségek is.

– Azok most Berlinben is megtalálhatják: egyedüli magyarként beválogatták a Shooting Star programba, amelybe Európa tíz legtehetségesebb, 32 év alatti színésze kerülhet be.

– Valóban, ez nagy lehetőség. Februárban négy napot tölthetünk el Berlinben. Ez idő alatt nemzetközi rendezőkkel, producerekkel találkozunk, beszélgetünk, interjúkat adunk és sajtótájékoztatókon veszünk részt. És persze sok-sok filmet nézünk a 15-én kezdődő Berlinale Filmfesztiválon. Négy napig ünneplik a beválogatott színészeket, ezt az időt arra áldozzák, hogy mi, tízen kamatoztathassuk a lehetőséget.

– Vagyis négynapos castingon vesznek részt?

– Inkább négynapos pofaviziten. Most viccelődöm, de számomra ez nem egyszerű, hiszen soha nem voltam jó abban, hogy „eladjam” magam. Nem vagyok az az ember, aki könnyen jópofizik, csak mert muszáj jó benyomást keltenie. Jobb vagyok a kemény munkában, azzal sokkal inkább meg tudom mutatni, ki is vagyok valójában.

– Hogyan lehet egy ilyen eseményre készülni?

– Például sok nyelvgyakorlással. Tudok angolul, de mivel itthon dolgozom, nem használom olyan gyakran a nyelvet. Most viszont rá kell hangolódnom, hogy ne fáradjak el, ha négy napig meg sem szólalok az anyanyelvemen.

– Hasonló szituáció lehetett a Mária Terézia életéről szóló film forgatása: igazi nemzetközi produkció, cseh, osztrák, szlovák, magyar szakemberek közreműködésével.

– Nagyon izgalmas munka volt! A második naptól már elengedtem minden feszültséget, tudtam, hiába izgulok, úgyse tudom, mi mikor történik, hiszen mindenki az anyanyelvén beszélt. De ez a szép a színészetben, ha a kollégák jók – és itt jók voltak –: még csak közös nyelven sem kell beszélni, mégis értjük egymást. Eleinte nehéz volt megtalálni, mikor mi a végszó, de valahogy mindig sikerült. Egyébként is nagyon élveztem a forgatást, szeretem azokat a munkákat, amelyek a hétköznapokról szólnak. Olyan korba kerültem, amelyről el sem tudtam képzelni, milyen lehet. Például végigdideregtem a forgatást – ki gondolta volna, hogy ilyen hideg volt ezekben a kastélyokban?!

– Több mozifilmben láthatjuk mostanában. 2017 mintha Tenki Réka filmes éve lett volna.

– Soknak tűnik így egyszerre, többen is mondták már, milyen szerencsés vagyok, hogy állandóan forgatok, pedig dehogy. A Testről és lélekről, illetve a Budapest Noir is két-három évvel ezelőtti filmek.

– Mindkettőben női rendezővel, Enyedi Ildikóval és Gárdos Évával dolgozott együtt. Más velük a munka, mint a férfiakkal?

– Nem tennék különbséget. Teljesen mindegy a rendező neme, származása, kora. Csak a tehetség fontos. Ha valaki felkészül a munkára, ha él a fejében egy erős koncepció, mit szeretne a vásznon látni, ha tudja, mit akar kihozni a színészeiből, akkor nem lehet baj. Ildikó, a Testről és lélekről rendezője például olyan pontosan instruált, hogy szinte észre se vettem. Életem egyik legmeghatározóbb forgatása volt. Az pedig csak hab a tortán, hogy a filmet, amelyet ennyi szeretettel készítettek, mások is nagyon szeretik, sőt Oscar-díjra is jelölték, és bekerült a legjobb idegen nyelvű filmek „ötös fogatába”.

– Mitől lehet ilyen sikeres nemzetközi berkekben is?

– A filmen mindig látszik a belevetett munka, a tehetség, ha valaki tényleg akar valamit. Ildikó pedig nagyon akarta ezt a filmet. Nagyon érzékeny és szellemes, humoros alkotás. Szerintem humor nélkül nem lehet jó filmet készíteni, Ildikónak pedig lehengerlő a humora. Tudtam, hogy fontos a pszichológusnő, akit alakítok, de külön öröm volt látni, hogy vicces is a karakterem. Mindig a drámai szerepek találnak meg, pedig úgy szeretnék néha nevettetni! Imádom a vígjátékokat, a zenés darabokat. Utálom a cél nélküli, lehúzós filmeket, előadásokat.

– Mi volt hatással önre a legutóbb?

– A Rólunk szól című sorozatot nagyon szeretem, mert nagyon emberi, nagyon igaz. Színházban pedig a Premierajándék a Tháliában. És nem csak azért, mert Sanyi rendezte (Csányi Sándor színész, Réka férje). Bár mindig lenyűgöz, hogyan foglalkozik a színészekkel. Nagyon felkészült, minden munkatársából kihozza a legjobbat. Azt hiszem, rendezőtől nem is vágyhat többre egy színész.

– A feleségét rendezte már?

– Még nem, de nagyon örülnék neki! Ritkán játszunk együtt, eddig két közös filmünk volt: lassan tíz esztendeje forgattuk a Poligamyt, az Égi madár tévéjáték is többéves már.

– Több interjúban is elmondta már, örül a díjaknak, de sokáig nem tudja feldobni, másnap már megy tovább, mintha mi sem történt volna. A szakmai elismerésen túl mi nyugtatja meg, hogy jól végzi a munkáját?

– Nem arról van szó, hogy nem örülök a díjaknak, hiszen ezek nagyon fontos visszajelzések. De hosszú távon nem lehet ezekbe kapaszkodni. Ahogy telnek az évek, egyre kevesebb emberben bízom, már kevesebbet hiszek el. Nehézség a mi szakmánkban, hogy nincs kézzel fogható eredménye. Nincs ott a nap végén egy általam készített ruha, egy gyógyult beteg, egy felépített ház. Van viszont egy darab, ami különösen fontos nekem: az Egyasszony. Ez a monodráma Péterfy-Novák Éva regényéből született: egy olyan nőről szól, akivel megtörtént a legrosszabb, de volt annyi ereje, hogy felálljon, továbbmenjen, megtanult a tragédiákkal együtt élni, minőségben és boldogságban leélni az életét. Sokan vannak, akik példát mutathatnak számunkra és erőt adhatnak – Éva története ilyen. A közönség visszajelzésén túl Sanyi, illetve az idősebb kollégák véleményére adok a legtöbbet.

– Például kiére?

– Nagy példaképem Kerekes Éva és Básti Juli. De hosszan sorolhatnám még a neveket. Mindig is felnéztem az idősebb színészekre, keresem azokat a helyzeteket, amikor együtt játszhatunk, hogy minél többet tanulhassak tőlük.

– A Budapest Noirban főszerepet játszott Kolovratnik Krisztián mellett. Erős női karakter Eckhardt Krisztina, hasonlóan önhöz, akiről úgy hírlik, bármikor kiáll az igazáért.

– Krisztina a második világháború előtti években él és nagyon elszánt: akár az élete árán is szeretné megmutatni a világnak, hogy mi zajlik körülöttük. Vakmerő fotós, aki munkájával szeretné felnyitni mások szemét, aki nem akar beállni a sorba. Hasonlítok rá, én sem tudok jól dolgozni, ha hallgatnom kell, ha kimondatlan konfliktus van a munkatársaim és köztem. Ha valami nem tetszik, azt meg kell beszélni. Abban hiszek, hogy jó színházat, jó filmet kell csinálni. Ami élményt ad az embernek, ami után jó szívvel térhetnek haza.