• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Nekem az írás terápia

Szerző: Borzák Tibor
EGYKORI NÉZŐI ma már nemigen néznek televíziót, inkább olvasnak, talán éppen az ő könyveit. Első kötetei harminc esztendeje jelentek meg, az utóbbi évtizedben viszont regényeket is ír – kamaszkora óta erre készül. Legutóbbi művéhez új arc is társult. Kepes Andrással beszélgettünk.

– Megszokták már az új fizimiskáját? 

– Akinek tetszik, az gyorsan megszokta, például a családom, a barátaim. Elfogadták, hogy igyekszem a külsőmmel is alkalmazkodni a koromhoz. 

– Új könyv, új imázs? 

– „New book, new look” – jól hangzana, de nem ez a cél vezérelt. Fiatalkoromban is viseltem szakállt, az egyetem után, amikor ösztöndíjasként Amerikában tanultam. Akkor még fekete volt a hajam, értelemszerűen a szakállam is, az arcomból szinte semmi sem látszott, végül családi nyomásra megszabadultam a bozontomtól. Most az ősz szakállt családi nyomásra megtartottam. 

– A bajusza még fekete. 

– Ebben hasonlítok a nagybácsikámra, akinek teljesen ősz volt a haja, miközben a bajusza fekete maradt. Kisgyerekként furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy ez miként lehetséges. Azt felelte, azért van, mert a bajusza húsz évvel fiatalabb, mint a haja. De ahogy látom, önnél ez pont fordítva van, úgyhogy nagybácsikám elmélete megdőlt. 

– Mindenki másként őszül. Abban van igazság, hogy a bölcs embereket szakállasan ábrázolják? 

– Ha ez ilyen egyszerű lenne, azt javasolnám, minden férfi és nő növesszen szakállt. De valamiféle alapja csak lehet a felvetésnek, hiszen a keleti kultúrában van egy mondás: sok bölcsességet gyűjtött össze a szakállában. Valószínűleg inkább arról lehet szó, hogy a sokat élt ember többnyire bölcsebb. Szakállal vagy anélkül. 

– Kamaszkorában arról ábrándozott, de jó lenne írónak lenni. Milyennek képzelt el egy írót? 

– Szakállal, pipával a szájában, zsebében jegyzetfüzettel, töltőtollal. Akkoriban Ernest Hemingway volt a példaképem. Még bokszolni is elmentem. Apám kinőtt zakójában jártam, és beszereztem egy ütött-kopott írógépet. Aztán rá kellett jönnöm, nem a külsőségek számítanak. Ma már nem akarok író lenni. Csak írok. 

– Teljesen kitölti az életét az írói lét? 

– Ne nevezzük írói létnek. Mondjuk inkább úgy, hogy tíz éve könyvekre cseréltem a képernyőt. Mindemellett a Metropolitan Egyetem professzora vagyok, és sok helyre hívnak előadást tartani, író-olvasó találkozókra. Elég zsúfoltak a napjaim, de nem panaszkodom. Szokták kérdezni, hogy hiányzik-e a televíziózás. Őszinte leszek: egyetlen porcikámnak sem hiányzik. 

– Tavaly októberben jelent meg az Istenek és emberek című regénye. Mikor kezdi a következőt?

– Nincs rajtam nyomás. Akkor adok le egy kéziratot, amikor magam is késznek ítélem. Most még a legutóbbi könyvem utóéletével foglalkozom, ehhez kapcsolódó hazai és külföldi felkéréseknek teszek eleget, de már ízlelgetem magamban a következő regényemet. Spekulálok, anyagot gyűjtök. Hogy aztán az elképzelés működik-e, az mindig írás közben derül ki. Lassan elkezdődik ez az intenzívebb időszak az életemben, amit a családom annyira nem szokott szeretni, mert ilyenkor begubózom a dolgozószobámba. De tudomásul veszik, mert látják, hogy ez éltet. Különösen akkor megengedők, ha közben nem vonom ki magam a családi feladatok alól. 

– Előre tudja a történeteit? 

– Mindig van egy alapötlet. Többnyire egy bővített mondatban meg tudom magamnak fogalmazni, mi az, ami izgat. Végiggondolom a szerkezetet, a narrátort, kitalálom a helyszíneket, a karaktereket, aztán szabadjára engedem a fantáziámat. A történet és a karakterek menet közben gyakran változhatnak, a történet magától formálódik, a szereplők önálló életet élnek. Amikor ezt mások mesélték, viccesnek tartottam, de mivel magam is megtapasztaltam, utólag igazat kell adnom nekik. Miközben figyelembe veszem mások véleményét, önmagammal szemben is kritikus vagyok. Bár sikeres volt a 2011-ben megjelent Tövispuszta című regényem, én mégis teljesen átírtam a tavalyelőtti második kiadást.

– Mennyi a valóság és a fikció aránya a műveiben? 

– Ha az író a karaktereit hitelesen akarja ábrázolni, bele kell bújnia a bőrükbe. Azokéba is, akik nem szimpatikusak számára vagy eltérő az értékrendjük. Néha egészen fájdalmas emlékeket adok oda a legellenszenvesebb figurának, csak azért, hogy valamennyire szerethessem, hogy emberivé tegyem. A Tövispuszta nyilas ügyvédjének például életem egyik legmegrázóbb élményét, anyám halálát ajándékoztam, úgy, ahogy én éltem át a valóságban. Más szereplőim regénybeli életében a gyerekeim születése, a válásaim, a saját betegségem, egyáltalán az érzékenységem olvad fikcióvá. Néha azonban tetten ér a családom. Egyik lányom megjegyezte, milyen érdekes, hogy a Xerxész nevű perzsa macskánkat is beleírtam legutóbbi regényembe. Csakhogy én nem emlékeztem rá, hogy csaknem negyven évvel ezelőtt a gyerekeim egyik macskáját Xerxésznek hívták. De tényleg! Az emlékek elbújnak a tudatalattinkba, s amikor az ember elereszti a fantáziáját, előtörnek a mélyből és beleszövődnek egyes figurákba, eseményekbe, érzelmekbe. Számomra ez az igazán izgalmas az írásban. Olyan, mint a terápia. 

– Gondolom, a témaválasztás is fontos. Szólni például az erkölcsi és szellemi kapaszkodóit vesztett világról… 

– Mindenki panaszkodik, hogy milyen rémes korban élünk. Én inkább izgalmasnak mondanám. Korábban talán sosem látott globális változások korában élünk, és nincs annál érdekesebb, mint hogy ez a krízis – tele kiélezett feszültségekkel és persze rengeteg csodával – hogyan hat az emberi kapcsolatokra, az értékrendünkre, kinek a személyiségében okoz épülést, kinek torzulást. Nem irodalmat akarok írni, engem a világ és az emberek érdekelnek. Ha csak az utóbbi három könyvemet veszem: a Tövispuszta – leegyszerűsítve – arról szól, hogyan hurcoljuk magunkkal a családunkat ért történelmi traumákat, amik azóta is megosztják a társadalmat, a Világképben a különböző kultúrák egymáshoz való viszonyáról írtam, ami ma elég aktuális, az Istenek és emberek pedig azt a világtendenciát boncolgatja, hogy a hagyományos értékeket, a barátságot, a szerelmet miként gyűri maga alá a hatalomvágy és a kapzsiság, hogyan durvul el a nyelv. Félő, hogy lassanként az érzelmeket elnyomja az érdek, a tisztességet az ügyeskedés; „megoldjuk okosba”.

– Hogyan jutnak el önhöz az olvasói vélemények? 

– Az elég pontos mutató, hogy például az Istenek és emberek immár negyedik hónapja ott tanyázik a sikerlisták élmezőnyében, hetekig az első helyen állt. Előadásaimon alkalmanként öt-hatszáz ember ül a nézőtéren, utána pedig képesek egy-másfél órát sorban állni, és várni a dedikálásra. Ilyenkor alkalom nyílik rövid vélemények begyűjtésére, sokan írnak is nekem. Érzem az emberek szeretetét, ami nagyon megtisztelő, és erőt ad a folytatáshoz. 

– Miért vonz tömegeket az egykori tévések színpadi szereplése? 

– Nem hiszem, hogy egykori tévések fellépése érdekli az embereket. Inkább gondolatokra kíváncsiak, hiszen például Krasznahorkai László, Barabási Albert-László, Karafiáth Orsi, Mérő László, Grecsó Krisztián, Lackfi János, Müller Péter estjei is sikeresek, márpedig ők sosem voltak televíziósok. Ennek az „új műfajnak” a kialakulása szerintem szorosan összefügg a tévécsatornák sekélyes kínálatával. Amihez a nézők ott nem jutnak hozzá, azt szeretik más helyszíneken megkapni.

– Nem kicsi a színpadon álló felelőssége, hiszen nem mindegy, hogy mit közvetít. 

– Ebben igaza van. Én egyébként rádiósként, tévésként is mindig felkészülős voltam, és ez azóta sem változott. Három-négy különböző előadásom van, többnyire mozgóképet, diát is vetítek, és beszélek az élet dolgairól, a gondolkodásomat, a viselkedésemet meghatározó világképemről. 

– A siker a hitelességben rejlik? 

– Talán igen. Az értékrendem az évtizedek során alapvetően nem változott, és úgy látom, ezt méltányolják az emberek. Mindez azzal biztat, hogy talán nem pocsékoltam el a képernyőn keresztül megszerzett hitelemet, amit könnyebb elveszíteni, mint megszerezni és megtartani. 

– Külső szemlélő azt látja: Kepesnek mindig minden sikerül. Voltak egyáltalán kudarcai? 

– Általában összejöttek a dolgaim. Csak húsz éve, a kereskedelmi televíziózás kezdetén, amikor az egyik kereskedelmi csatornához szerződtem, akkor váltam rövid időre a hiúságom áldozatává. Olyan műfajt vállaltam, ami idegen volt tőlem. Bele is betegedtem. Végül kihúztam magam a saját hajamnál fogva, és segített megfogalmazni magam számára egy életre szóló tanulságot: soha többé nem csinálok olyat, ami nem egyezik a személyiségemmel és az értékrendemmel. És ettől se a pénz, se a siker nem tántoríthat el.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE

 

Címkék: Interjú