• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Utazás az agy körül

Szerző: Karácsony Ágnes
NAGYJÁBÓL SZÁZMILLIÁRD idegsejt és legalább másfél millió kilométernyi idegrost van az emberi agyban. Viselkedésüket is kutatja a világhírű idegtudós, Buzsáki György, a New York Egyetem professzora. Néhány éve az elsők között tüntették ki „Agy-díjjal” (Brain Prize), amelyet az agykutatás Nobel-díjának is tartanak. A professzor nemrég pár napot Budapesten töltött, akkor beszélgettünk vele.

Buzsáki György - Fotó: Soós Lajos. MTI


– Egyik előadásában azt fejtegette: egy homo sapiens idegrendszere harmincezer évvel ezelőtt ugyanolyan lehetett, mint amilyen ma. Azóta valóban nem változott volna az emberi agy?

– Talán csak minimálisan.

– Mégsem az első homo sapiens kezdett internetezni.

– Igaz. Másfelől: ha egy cro-magnoni gyerek köztünk nevelkedne, ő is ugyanúgy lógna az interneten, mint egy mai kölyök. Adottak voltak ehhez az idegrendszeri lehetőségei. De fordítsuk is meg a dolgot. Ha egy mai gyerek harmincezer évet visszautazhatna az időben, nem ragyogna ki csillogó tudásával szupersztárként a cromagnoni elődök közül. Ugyanolyan képességei lennének, mint az akkori átlagnak.

– Ezek szerint mi voltaképpen cro-magnoniak vagyunk, csak 2017-ben?

– Bizony.

– És mindebből mire következtet az agytudós?

– Például arra: külvilág nélkül az agy nem agy, és az emberen kívül nincs más állat, amely ekkora fölfordulást csinált volna a Földön.

– Úgy érti: minden, amit a külvilág jelent, visszahat az idegrendszerre?

– Pontosan.

– Mint egy antenna, kicsit úgy működik az agy?

– Ellenkezőleg. Az idegrendszer tapasztalni képes az általa előidézett cselekedeteinek a következményét, amelyet – az agyi aktivitás révén – mintázatokban regisztrál, majd a következő hasonló szituációban elővesz, és előnyére felhasznál.

– Azaz tanul belőle?

– Igen. Az agy önszervező rendszer, és a „fejben” iszonyatos mennyiségű, az agyi hullámokkal leképezhető mintázatok vannak. Ha a cselekvést létrehozó minta eredményes, az a minta „értelmet” nyer, jelentősége lesz vagy lehet a jövőben.

– Mondana példát rá?

– Kísérletek bizonyítják: az idegrendszer „térsejtjei” akkor lépnek működésbe, amikor az állat először kimozdul az alomból. A patkány szeme a huszonegyedik napon nyílik ki, addig az anyukája teszi vissza a helyére a kölyök patkányt, ha elmászkál. Abban a pillanatban, amikor nyitott szemmel elindul az első felfedezőútra, a „térsejtek” aktivizálódnak. A környezet feltérképezése a feladatuk. Az idegrendszerben már előtte is léteznek ezek a sejtek és a kapcsolataik, csak még nem hozzárendelhetők a térhez. Azaz: nincs észlelés tevékenység nélkül. Ha nem mozgatom a szemem, egy percen belül eltűnik a világ körülöttem. A tapasztalat nem érzékelés csupán, hanem mozgás általi észlelés. Legalábbis mi ezt állítjuk kutatásaink alapján.

– Ami alapvetően megváltoztatta a kutatási irányokat.

– Ez az egyik legfontosabb hozzájárulásunk a kognitív idegtudományokhoz. A kutatók többsége passzívnak képzeli az idegrendszert, amely arra szolgál, hogy befogadja, szintetizálja a külvilág ingereit, s majd „valami” dönt az agyban, adott helyzetben hogyan mozduljunk, előre lépjünk- e vagy hátra. Mi megfordítottuk a dolgot: az agyműködés szemszögéből próbáljuk a világot megérteni. Kudarcosnak találjuk azt a gondolkodást, amely az agyat „okos passzív megfigyelőnek” tartja. Az evolúció nem így alakította az agyműködést. Vegyük csak az ön agyát…

– Tessék?

– Csupán a képzeletet mozgatjuk meg, ne izguljon. Tegyük föl, születésekor az agyát beletesszük egy oldatba, abban „nevelgetjük”. Negyven év múlva aztán megnézzük különféle diagnosztikai módszerekkel. Nem lesz nagy különbség az agyában. De végezzünk fejben egy másik kísérletet is: megvannak az érzékelőszervek, a szemek, a fülek, észlelnek is, ám nincs „kimenet”, nincs szívritmus, nincs semmiféle mozgás. Ez az idegrendszer semmit sem fog tanulni. Nem fog látni és egyáltalán érzékelni, a beérkező ingereknek nem lesz semmi jelentőségük. Az így „nevelt” idegrendszer nem lesz okosabb, mint, mondjuk, egy digitális kamera.

– És minél több a tapasztalata valakinek, annál „értelmesebb” az idegrendszere?

– Mindegy, hogy az illető okos vagy nem, jó atléta vagy zongoraművész, nem kell több neuron, több idegsejt-kapcsolódás a képességeihez. Pusztán a meglévő idegrendszeri hálózat mintázataihoz kell hozzárendelni a feladatokat.

– Arra utal: az idegrendszer „kiválasztja” azt a feladatunkat is, hogy mi legyen belőlünk?

– Legalábbis segít ebben a megfelelő körülmények között. Lehet például, hogy építésznek én jobb lettem volna, mint idegtudósnak. Nem tudhatom. Még az is lehet, hogy Einsteint az Amazonas dzsungelében fölfalták volna a vadak, mert az ő agya az ottani körülményeket nem tudta volna „felfogni”.

– Akkor mitől okos valaki?

– Fogalmam sincs.

– Komolyan?

– Komolyan. Ahogyan azt sem tudom megmagyarázni, mitől piros a piros, mitől fáj vagy mitől esik jól valami. Kutatóként csak azzal a kérdéssel érdemes foglalkozni, ami megválaszolható. Az hoz eredményt, annak van társadalmi hatása. Egyben biztosak lehetünk: az emberi agy a természet által valaha is alkotott legbonyolultabb gépezet.

– Nagyjából ötvenezren vannak kutatók a világban, akik ezt a „gépezetet” szeretnék megérteni. Ön miért?

– A legnagyobb hajtóerő, ami az emberben van, az a kíváncsiság és a kétkedés. Azt hiszem, az agyunkat, illetve magunkat mindenki szeretné megérteni. De hogy mit jelent az emberiség léte, azt tudományos alapokon az agykutatás viszi előre. Ötvenezren az életüket szánják erre. Elképesztő kitartás kell hozzá. Egyik hölgy munkatársam ezüstérmes dzsúdós volt Franciaországban. Amikor felvettem a csapatomba, azt gondoltam: aki képes ilyen teljesítményre, a kudarcot is jól bírja. Márpedig a kudarc elviselése a tudós legfontosabb támasza. Mert nem úgy zajlik az idegrendszer kutatása, hogy reggel bemegyünk a laborba, délután pedig kijövünk onnan egy új felfedezéssel. Megesett már: észleltünk egy új idegsejtet, amelyre nem számítottunk, és tíz perc alatt kellett megváltoztatni a kutatás menetét. Tudtuk: vélhetően hosszú évekig nem dobnak fel hasonló „neuronjátékot” az agyi hullámok.

– Minden kutatás ilyen? Keresnek valamit, kapnak is választ, de sokszor egyáltalán nem arra, amit felvetettek?

– Abszolút így van, a rákkutatás is ilyen. Mi egyébként alapkutatásokat végzünk, amelyeknek pont az a lényegük: ha keresel, lehetetlen, hogy ne találj valamit. Ugyanakkor a társadalom terhei is befolyásolják a kutatásainkat. Csonttörést ma már könnyen gyógyítanak. Ám az idegrendszeri betegségek hosszan tartanak. Rettentő rossz ez a betegnek, és a társadalom kára is borzasztó nagy, mert nem tud arra az egyénre számítani, mégis el kell tartania. Amit mi csinálunk, annak nagyon sok következménye, hasznossága lehet – egyebek mellett – a depresszió, az epilepsziák, a skizofrénia megértésére, kezelésére is.

– Mit gondol, vajon az emberi agy fejleszthet olyan számítógépet, amely bonyolultabb lehet magánál az embernél?

– Bizonyos számítógépek már jobbak, mint mi. Nálam biztosan.

– S ön miben lehet jobb a számítógépeknél?

– Most még a kreativitásban. Lehet, hogy a számítógép is képes felismerni új idegrendszeri kapcsolatokat az agyban, hiszen ez kombináció kérdése. De egy komputer sohasem fog pezsgőt bontani egy felfedezés után, és nem kesereg hetekig egy kudarc miatt. Arra sem jön rá – és ez a leglényegesebb –, mire jó a felfedezése, mennyire hasznos az emberi társadalomnak.

Címkék: Tudomány | Fókusz | Interjú