• Betüméret növelése
  • Feliratkozás a Szabd Fold Online hírcsatornára
  • Cikk nyomtatása

Végső válaszút előtt – Az ember már érzékeli, hogy nagy a probléma

Szerző: Hardi Péter
ÚGY TŰNIK, az ember már túllépte azt a határt, amikor a légkör felmelegedése által okozott változások kordában tarthatók lennének, ezért a kutatók egyre inkább a légkör mesterséges hűtésén gondolkodnak. Erről is beszélgettünk a Genfben élő Pásztor Jánossal, a párizsi klímacsúcs egyik előkészítőjével.

Pásztor János - Fotó: Illyés Tibor, MTI


– Sérülékenynek tűnik a párizsi megállapodás, ugyanis Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy az országát kivezeti belőle.

– Szerencsére a párizsi klímacsúcs tartalmaz egy olyan kitételt, amely szerint az első három évben nem lehet kilépni, és utána is még egy jó évig eltart a távozás.

– Mekkora Amerika részesedése a légkör felmelegedéséért felelős üvegházhatású gázok kibocsátásában?

– Számítások szerint 15-16 százalék. Kínáé ennél magasabb, igaz, a lakossága is nagyobb. Egy főre vetítve mindenképpen Amerika a legnagyobb kibocsátó.

– Úgy tűnik, Trump magára maradt a döntésével. Mindig csodálkozva hallgatom egyébként, amikor a világ vezetői közül valaki – igaz, nem sokan – magát a klímaváltozást vagy legalábbis annak ember által okozott tényét kétségbe vonja.

– Természetesen ok is tudják, hogy politikai blöffről van szó. De ha netán valamelyikük komolyan gondolná is, a gazdasági megfontolás más útra téríti őket.

– Milyen gazdasági érdekre gondol?

– Arra, hogy az egyik fő szennyezőnek tekintheto szén egyre kisebb szerepet tölt be a világ energiatermelésében. Egyszerűen már nem korszerű, ezért is zárják be a bányákat. Napenergiával, de akár csak gázzal is, olcsóbban lehet energiát előállítani.

– A klímaváltozás lassítására hivatott párizsi csúcs előkészítői közé tartozott ön is.

– Valóban, 2015-ben Nem Yorkban megbízást kaptam Ban Ki Muntól, az ENSZ akkori főtitkárától, hogy a szervezet klímapolitikai törekvéseinek megvalósításában helyettes főtitkárként segítsem.

– Ez a gyakorlatban mit jelentett?

– Azt, hogy elkísértem az útjaira, akadályoztatása esetén pedig engem küldött maga helyett. Tanácsokkal láttam el e területen; természetesen nem egyedül, hanem egy csapat élén.

– Nagy ellenállást érzékelt a világ vezetői részéről a klímacsúccsal kapcsolatban?

– Egyáltalán nem. A világ vezetői pontosan érzékelik az emberiségre leselkedő veszélyt. Más kérdés az, hogy milyen politikával, kommunikációval tudják ezt megértetni a választóikkal.

– Azért kevés magyar mondhatja el magáról, hogy bizonyos területen az ENSZ főtitkárát helyettesítette. Nehéz volt az út idáig?


– Nem nehéznek mondanám, inkább érdekesnek és sok tényező együtthatásának. Tizenöt éves voltam, amikor édesapámat, aki a szentendrei református gyülekezet élén állt, meghívták Kenyába, hogy az ottani egyetemen teológiát tanítson. Édesanyám és mi, a három gyermeke vele tartottunk. Az angol nyelv tökéletes elsajátítása mellett kitárult előttünk a világ, és az érettségit követően Amerikában tanultam tovább. Reál érdekloőésű voltam, a matematika, kémia, fizika érdekelt a leginkább, ezért az egyetemen atomfizikára szakosodtam, az atomenergiában mélyedtem el. A Bostonhoz tartozó Cambridge-ben tanultam, a Massachusetts Institute of Technology magánegyetemen.

– Nem lehetett olcsó…

– Valóban, és édesapámnak is annyira tellett, hogy a repülőjegyet odafelé kifizesse. Szerencsére az ösztöndíj mellett az egyetemen volt lehetőségem munkára, és kölcsönt is fel tudtam venni, így anyagi akadálya nem volt a tanulmányaimnak. Viszont másod-harmadévben már rájöttem, hogy engem nem elsősorban az atomfizika érdekel, hanem egy átfogóbb világképet szeretnék kapni. Ezért a kötelezők mellé társadalmi, környezetvédelmi tárgyakat is felvettem.

– Innen vezetett az útja az ENSZ-hez?

– Ahhoz azért még meg kellett másznom néhány lépcsőfokot. Az egyik kedves professzorom ajánlotta, hogy az Egyházak Világtanácsa keretében foglalkozzam az egyház és a társadalom kapcsolatával. Akkoriban rendeztek egy nagy konferenciát a hit, a tudomány és a jövő kapcsolatáról, ennek az előkészítésében vettem részt. Így kerültem Genfbe. A konferenciát követően még négy évig dolgoztam az Egyházak Világtanácsának, innen váltottam az ENSZ-hez, s tevékenykedtem különféle beosztásokban Stockholmban, Nairobiban, Genfben, Bonnban. Részt vettem például az 1992-es riói környezetvédelmi világkonferencia előkészítésében. Ami mindezt összeköti, az a fenntartható fejlődés.

– Mennyire érzi sikeresnek a környezetvédők tevékenységét? A világ mintha nem értené meg, hogy a vesztébe rohan.


– Vannak azért kedvező jelek, az ember már érzékeli, hogy nagy a probléma. Kína hozzáállása például reményre ad okot, mivel rohamtempóban tér át a megújuló energia használatára. Igaz, a lemaradása is nagy. Ez tehát jó hír a klímaváltozás lassítása tekintetében.

– Nagy viták folynak az atomenergia szerepéről, hiszen az üvegházhatása a megújulók mellett ennek is elenyésző.

– Ez igaz, viszont több probléma is van vele. Egyrészt az ára, amibe csupán a fenntartási költségeket szokták beleszámolni, az építés és a bontás összegét legtöbbször már nem. Másrészt az atomhulladék elhelyezése gyakorlatilag az egész világon megoldatlan.

– Megállítható-e még a klíma megbolondulása?

– Tartok attól, hogy sajnos már nem. Abban a tekintetben közmegegyezés van a kutatók között, hogy a klíma 1,5-2 fok átlagos hőmérséklet-emelkedést tud elviselni anélkül, hogy a mostani rendszer felborulna. Most 1,3 foknál tartunk, és az emelkedés gyorsuló. Századunk 17. évét éljük, ebből 15-nek az átlaghőmérséklete rekordot döntött, és minden jel arra mutat, hogy az idei sem lesz kivétel ez alól.

– Meg kell tehát tapasztalnia az embernek a poklot, mielőtt gyökeres életmódváltásra határozná el magát?

– Az elhatározás valószínűleg már kevés lesz. Éppen a napokban tartottam előadást Oxfordban, ahol egyebek között arról beszéltem, hogy az 1,5-2 fokos határ túllépése már nem kérdés. Vitatkozni legfeljebb arról érdemes, hogy mennyivel fogjuk túllépni, és hány évtizedig fog tartani a hatása. Utána odajött hozzám egy általam nagyra becsült kutató, aki elmondta, hogy nem évtizedekben, hanem századokban kell gondolkodnunk a hatásról.

– Az ember tehát már teljesen tehetetlen?

– Ezt azért nem mondanám. Először is van még lehetőség arra, hogy az ember a mostaninál sokkal nagyobb mértékben csökkentse az üvegházhatású gázok kibocsátását. De egy új gondolkodás van kialakulóban, a geoengineering, ami segíthet abban az átmeneti időszakban, ameddig a szén légkörbe jutása csökken és mérséklődik az átlaghőmérséklet. A kutatásoknak két ága van. Az egyik az üvegházhatást okozó gázok kivonása a légkörből, a másik olyan anyagoknak a légkör magasabb részeibe juttatása, amely nem enged túlontúl sok napsugárzást az alsóbb részekbe.

– Melyiknek lehet ön szerint nagyobb esélye?

– Az elsőnek egészen bizonyosan, de sok tudós véli úgy, hogy a második is fontos. Erről az embernek már van tapasztalata. Hasonlóak ugyanis például a vulkánkitörések, amelyek alkalmával nagy mennyiségű szulfid és sok más anyag is a légkörbe jut. Példaként említhetem, hogy a Fülöp-szigeteken 1991-ben kitört vulkán nyomán a Föld légköre a következő évben fél Celsius-fokot hűlt.

– Képletesen szólva: akkor tehát gerjesszünk vulkánkitöréseket?

– Azokra természetesen képtelen az ember, és annak egyébként is sok környezetkárosító hatása lenne. Viszont a szulfidok légkörbe engedésén érdemes elgondolkodnunk annak ellenére, hogy óriási a kockázata. Egyrészt, ha erre határozza el magát az emberiség, akkor több száz évig kell folytatnia, ugyanis leállítása esetén olyan hirtelen emelkedne a hőmérséklet, amit semmiképpen nem tud elviselni. Másrészt a mai tudásunk szerint a hőmérséklet csökkenthető általa, de nem tudjuk elég pontosan, hogy milyen hatással lenne például a csapadékra és a teljes légköri rendszerre.

– Ilyen tevékenység tehát csak teljes egyetértésben lehetséges.

– Pontosan. Ez pedig párbeszédet igényel, a mostaninál sokkal intenzívebbet. Párizs erre jó kezdet volt, aminek a folytatása szükséges. Mivel az ember elmulasztotta a klíma jelenlegi állapotának a megőrzését, ezért a közös kármentés a feladat. Ez pedig elkerülhetetlen, különben meg fogunk főni.