Korunk hőse, a bűnöző

Az újévi, egész esztendőre bőséggel kecsegtető lencseleves kanalazása közben végighallgattam a szomszédom csámcsogását és méltatlankodását, hogy milyen cudarul bánnak szegény Farkas Péterrel, akit pedig majd’ húsz évvel ezelőtt még mennyire ajnároztunk! Bezzeg amikor ott, a barcelonai olimpiai dobogó tetején, istenem, milyen aranyosan, beleharapott az aranyérmébe, hogy valódi-e, igen, ott még nemzeti hős volt, mindenki szerette, istenítette! Bezzeg, akkor még agyonszerettük, ma meg már semmirekellő bűnöző!?

Tempora mutantur et nos mutamur in illis – igen, az idők változnak és velük változunk mi is, válaszolnám a latin közmondás bölcsességével, de inkább hallgatok. Hallgatok, mert a feneketlen elfogultság – tüntessen ki akár birkózót, operaénekest, futballistát vagy politikust – olyasvalami, amivel nehéz szembeszállni. Nehéz, mert egyvalamit nem tűr csak: az észérveket. Mert amiképpen Saulusból Paulus vált, úgy lehet valaki körülrajongott sportolóból jogerősen elítélt bűnöző. Akit egyébiránt úgy kellett a rabideje letöltésének megkezdése előtt a bűnüldözésnek felderíteni, becserkészni és bezsuppolni – Andorrában. Hát már miért várta volna meg, míg börtönbe hurcolják? – hallom lelki füleimmel a természetesen ki nem provokált választ asztaltársamtól. (No és persze, udvariasság is van a világon, ha már a kedves felesége remek levesét szürcsölgetem…)

Mert belefeledkezhetnék a régi történetekbe, hogy amit Robin Hood elrabolt a tehetősektől, azt többnyire megosztotta a szegényekkel. Hogy Rózsa Sándor is juttatgatott a nincsteleneknek – ámbár nála egy kissé már hibádzik a dolog, mivel Sándorunk (kegyelem ide, kegyelem oda) bosszúból is használta a fegyverét, no meg szökevénységbe is esett, azaz nem bizonyult mindenben makulátlannak. S persze, Ambrus Attila – közismertebb nevén a viszkis bankrabló – is azért emelkedhetett a rajongás magasságos régióiba, merthogy ölhetett volna, de csak a falba lőtt. S persze, az a pimasz elegancia, amivel egy-egy tetthelyen névjegyül hagyta maga után a viszkisüveget…

No, de elérkeztünk Farkas Petihez. Aki – a testvérével karöltve – sok pénzt ölt a szülőházi kis marihuánaültetvénybe. Elkapták. Bár jól elmagyarázta, hogy ő semmiről sem tudott, de hát a fránya bizonyítékok… (Lám, ide vezet az a sok hülye amerikai helyszínelő sorozat, be kéne tiltani mindet, már csak a mi Petink szomorú példája okán is!) Aztán amikor a tárgyalás végén a bírónő elmondta, hogy mi az ítélet, de azt még nem foglalta írásba, e különleges átmeneti helyzetben fogva nem tarthatott hősünk (oh, utolérhetetlenül bölcs magyar igazságszolgáltatás…) szépen eloldalgott és meg sem állt Andorráig.

Hát, így születnek korunk hősei. A hatalommal packázó, az erőszakszervezetek orrát meg-megfricskázó fiaink-lányaink. Akik, persze, helyettünk is elégtételt vesznek az állam, a bürokrácia, a politika, a pénzvilág szájtáti okoskodóin a rajtunk esett méltánytalanságokért. Lám, így keveredik elegybe igazság és tévhit, valóság és vágyálom. S ami ebből kibugyog: a balítéletek katyvasza.

Amúgy pedig Farkas Pétert, a birkózó olimpiai bajnokot, az aranyos, vidám, bohókás srácot nagyon szerettem. Farkas Péter elítéltet, a droggal foglalatoskodó, lebukott férfit nem szeretem.

Maradjak bár a mi kis országunkban mindörökké egy szál magamban, akinek semmi érzéke és értelme az igazi hősökhöz.