Különc alakok azért se kíméljenek! 2.

Atomcsapásra készülve

Egy szatmári falusi portán van egy épület, ami valószínűleg ezer év múlva is állni fog. Sok száz éves templomok, kastélyok mennek majd tönkre, de Fogarassy Árpád építménye dacolni fog az idővel. Nem csoda: két méter vastag, dúsan bevasalt beton a fala, egy atomcsapást is kibírna.

Fogarassy Árpád 1985. augusztus elsején nagy fába vágta a fejszéjét: atombunker építésébe fogott. A kocsordi fiatalember harminchárom éves volt akkor, és egyáltalán nem bízott a világban. Mert mit látott? Fegyverkezik Amerika, fegyverkezik a Szovjetunió. Itt is felrobbantanak egy atombombát, ott is. Még ha kísérleti robbantások is voltak azok csupán, de robbantások voltak. Egyre biztosabb volt benne, előbb-utóbb élesben is kipróbálják.

És mi történik, ha Magyarországon is becsapódik egy bomba? Vagy ha nem nálunk, akkor valahol a szomszédban. Itt két-három száz kilométer nem számít, a sugár meg a radioaktív felhők egykettőre a nyakunkon vannak – és mi akkor hová meneküljünk? A nagy államférfiaknak persze megvan a maguk búvóhelye, de hová menekítse családját az egyszerű halandó? Zárkózzon be a házba vagy bújjon a pincébe?

Seregnyi kérdés, amire sehol a világon nem ismerszik a válasz. De ő nem is volt kíváncsi azokra. Az apai telken, a ház hátánál gyürkőzött neki a maga bunkerjének. Rengeteget töprengett, hogy milyen is legyen, tanácsot azonban sehonnan se kapott. Akkor még nem volt internet, és a könyvekben rejtőző szakirodalom is meglehetősen hiányos volt. Amin persze nem is nagyon lehet csodálkozni, hiszen olyan sokan azért nem voltak a földön, akik atombunker-tervrajzok után érdeklődtek volna…

Abból indult ki, hogy ki kell védenie a lökéshullámokat, a radioaktív sugárzást és a hőhullámokat is – ehhez pedig minimum két méter vastag betonfalakra van szükség. Amit aztán majd kívülről öt-hat méter vastag földhányással vesz körül, hogy az is tompítsa a csapást. Volt egy kis megtakarított pénze, s hozzáfogott.

Volt, aki kacagott, volt, aki szörnyülködött, de olyanok is voltak, akik helyeselték a tervet. Még a munkájukat is felajánlottak. De Árpád csak a saját két kezében bízott. Egy atombunker ugyanis nem egy közönséges ház, ahol ha ferdén áll pár tégla, nem történik semmi. Ha egy bunker építése közben vétenek hibát, ki tudja, milyen következményei lesznek!

Így aztán maga építette a bunkert, hogy majd szeretteit oda menekítse. Minden szabadideje erre ment el. Öt éven át keverte meg hordta fel a falakra a betont, cipelte a vasakat. És amikor már össze akart esni az éhségtől, a hőségtől, a szomjúságtól, arra gondolt: mi lesz, ha tényleg felrobban az az átkozott atom?!

Amikor Csernobilban elszabadult a pokol, a korábbi kétkedőknek, kacagóknak arcukra fagyott a mosoly. Hát, mégiscsak igaza volt Árpinak, hangzott innen is, onnan is, ő azonban szemernyi elégtételt se érzett. Neki ugyanis nem volt kétsége afelől, hogy egyszer megtörténik a baj.

Igen ám, de akkor még nem volt készen a bunker. Még nagyobb hajtásba fogott hát, de vészesen fogyott a pénze. Meg a kedve is, ereje is. Az egészsége is megromlott, már nem bírta úgy a vasalást, a talicskázást, a betonkeverést, mint addig. A munkahelyét is felszámolták. 1990-ben félbehagyta a grandiózus munkát. Csak időlegesen – de 19 év lett belőle.

Az öt méter magas, nyolcszor tízméteres monstrumon azonban nem fog az idő. Ma is ugyanolyan félelmetesen tornyosodik a kertben, mint amikor abbahagyta, csak a gazdája arcán fáradtabb a mosoly, mint húsz-huszonkét éve. Igaz, akkor még volt családja – most meg egyedül él a fenti házban. Már a bunkerre is kevesen kíváncsiak. Ámbár híre ment, hogy Árpád élete megihlette az egyik pesti filmest, és mozifilm készül emberfeletti küzdelméről.

– Ezt már nem fejezi be senki – sóhajt lemondóan. – Se pénz, se erő.

De legalább te megpróbáltad – próbálom vigasztalni, ám csak szomorú mosoly a válasz. Pedig hát nincs oka a szomorúságra. Hiszen ő tényleg megpróbálta. Még ha tudta is, hogy már-már lehetetlen a vállalkozása...