Különc alakok azért se kíméljenek! 3.

Kacérok és kortalanok

Lábát a nyakába lendíti, vadítóan fodros, vörös-fekete kánkánszoknyáját kacéran meglebbenti. Hogy közben kisszéken ül? Naná, idén múlt hatvan…

A cigánykerék – akárhogy dörzsölöm a szemem – valódi. Úgy pörög a porondon a néni, mintha egy párizsi mulatóban, nem pedig a kisharsányi nyugdíjasklub próbáján járnánk. Offenbach kismagnóról szóló, jól ismert kánkán zenéje kétségbeesetten próbálja elnyomni a tánckar sikongatását, ami egy osztálynyi tini lánynak is dicsőségére válna. A lábak különböző szintekre emelkednek, majd helyre kis sasszékkal szelik át a teret. Hivatalosan nyolcan lennének, de Babi ilyenkor, disznóvágási szezonban nem ér rá, azt mondják, füstöl. A koreográfia így is kiváló, lyuk sehol nem tátong, legfeljebb a szánk helyén.

A ki-kivillanó kék és bordó harisnyakötők ugyanis szende villanások ahhoz képest, amit a műsor végén látunk. Az évtizedek által változatosra formált hátsó fertályok ugyanis lelepleződnek: egyikük fenekén taps felirat, másikukén rózsaszín szívecskék bukkannak elő, miközben Gizike, a polgármester felesége fergetegesen riszál.

– Nem vagyunk szégyenlősek – mondják az öltözőben, bár az lepne meg, ha mást hallanék ezek után. No, azért az ajtón benyitó férfiakat cifra szövegek kíséretében azon nyomban kizavarják. – Kár, azt hittem, nézni szabad, azt még mi, nyugdíjasok is tudnánk – hangzik a válasz. – Legközelebbre bikavadító piros bugyit varrok mindenkinek – veti fel Molnár Lajosné az ötletet, mire a válasz: – De szarvat aztán nehogy rakjál rá!

Lássuk hát be: kint tombolhat közönség, állhatnak akár – mint múltkor is – az asztal tetején, a hangulat mégiscsak egymás közt a legkiválóbb. A kánkánt is eredetileg saját szórakoztatásra szánták. Három éve, farsangi meglepetésként készültek vele, de olyan jóra sikeredett, hogy azóta már vagy nyolcszor előadták. Na, nem itt Kisharsányban – isten ments, hogy elcsépeljék magukat –, produkciójukkal az országot járják. Elsősorban nyugdíjasklubok meghívására utaznak, és az összejöveteleket általában hatalmas bulival zárják.

– A fő profilunk azért a népdaléneklés – váltunk kicsit komolyabbra –, a kánkán csak ráadás. Van egy másik meglepetés számunk is: a Sprint együttes Postakocsi című zenéjére countryt táncolunk. – Fotókat tesznek elém: farmeros-csizmás-kalapos, boldog emberek mosolyognak rajtuk. S lám, még postakocsit is szereztek hozzá. – Ezeken a maskarákon kívül van kékfestő, magyar, bordó, valamint fekete-fehér fellépőruhánk.

Az öltözéket a legtöbben saját maguknak varrják. A közös programokhoz sem az időt, sem a pénzt nem sajnálják. Hetente legalább egyszer, fellépés előtt még gyakrabban próbálnak. Ha valami miatt netán kicsit ritkulnak az összejövetelek, akkor a férjek már szorgalmazzák: miért nem jársz mostanában a klubba, anyukám? A társaságnak vannak férfi tagjai is, meglepetés chippendale-ről azonban tudtommal még nem esett szó, ők inkább csak a hangjukat fitogtatják. A kulisszák mögött az is kiderül: a nyolc kánkán-hölgy fele „pártoló tag”, vagyis csupán reménybeli nyugdíjas. Muszáj volt egy szemernyit csalni: az eredetileg tizennégy fős fellépőcsoport ugyanis kicsit ingatag lábakon állt. Több hetvenéves tagot számlált, egyesek megbetegedtek, elköltöztek, néhányan pedig megkezdhették azóta egy égi tánckar alapítását.

– Sokan nehezen mozgunk, de érdekes módon, mikor táncolni kell, akkor semmi se fáj – mondják. Aztán valahogy a falura terelődik a szó. Elárulják: vegyes a fogadtatás.

– Egyesek szerint bolondot csinálunk magunkból. Minket egyáltalán nem zavar, hogy ők így gondolják. Felvállaljuk, ami ezzel jár, ők meg hadd mondják a magukét!