Slambucmentő akcióhős

Tizennyolc évesen, ötvenhatban menekült el Magyarországról a bárdudvarnoki vízimolnár fia, miután Pesten, a Corvin közben véget értek a harcok. Ausztriában, Németországban, Franciaországban próbált szerencsét, mígnem aztán Svájcban, a genfi egyetemen kötött ki, ahol három – gazdasági, szociológiai és pszichológiai – diplomát is szerzett. A doktori disszertációját Párizsban védte meg: az étkezési szokásokat, a nemzeti konyhák nyelvezetét vizsgálta a szociológus szemével.

Franciaországban egy kisebb intézetet alapított, ami szociológiai kutatásokat, piacfelméréseket készített nagy cégek megbízásából. Akkor, a hetvenes években ez még nem volt olyan divatos munka, mint manapság, és dőlt hozzá a pénz. Felesége korai halála azonban gyökeres életmódváltásra késztette. Gyermekeit egy jó nevű magyar középiskolába íratta, ő pedig elment a világ másik felébe, a Távol-Keletre.

– A távoli Kelet már gyerekkoromban is vonzott, és ez a hívó szó egész életemen végigkísért. Ma is – mondja. – Egyik este még Genfben a magyar borok legkiválóbbikát, a tokaji aszút mutatjuk be egy nemzetközi sajtókonferencián, aztán pedig repülök Thaiföldre, ahol három hónapig fogok dolgozni. Ez egy karitatív munka lesz, megpróbálunk támogatókat keresni a menekültek, üldözöttek számára, aztán majd megint jön a szakma. Bangkok egyik legismertebb hoteljében magyar boroknak szervezünk bemutatókat. Be fogjuk bizonyítani, hogy a világhírű thai ételekhez a tokaji aszúk illenek a legjobban.

Budán, a Gellért szálló elegáns presszójában beszélgetünk. Én narancslevet, ő az aztékok kedvenc italát, forró csokoládét iszogat – persze sok fahéjjal, ahogy dukál.
– Az aztékok még tudták, hogy az élelem nem csupán az energia, de a boldogság egyik forrása is. Ezt vallom én is. Ezért se vagyok elrontója a jó bornak, de a rendes, emberes ételeknek sem. A Hortobágyra sokáig azért jártam el főzőversenyeken zsűrielnökösködni, hogy slambucot egyek. A világ legjobb slambucát ugyanis ott főzik. A legjobb halászlevet pedig Baján. Pincepörköltjét meg a Balaton környékén. De hát az is igaz, nem csak pincepörköltből áll a világ. Az egészség alapja ugyanis nem a hús, hanem a sok zöldség.

Czey-Bert Róbert a nyolcvanas években nemzetközi gasztronómiai találkozók szervezőjeként alapozta meg a hírnevét a Távol-Keleten, ahol a francia borok és a kínai konyha remekeinek összeillesztése volt a sláger. A siker talán még őt is meglepte, özönlöttek a legdrágább thaiföldi, szingapúri, indonéziai hotelek meghívásai. Állta is a rohamot, de időről időre visszább vett az őrült hajszából. Elvonult hónapokra meditálni – buddhista szerzetesként élt Tibetben, Thaiföldön. De a magyar őstörténet kutatójaként felkereste többször is Mongóliát, és a rokonok földjét, Ujguriát is, Japánról, Burmáról meg a környező országok kis nemzeteiről, a szabadságharcukat vívó akákról, karennikről nem is beszélve. A rendszerváltáskor, a kilencvenes évek elején jött haza.

– Nem gondoltam, hogy egy ennyire legyengült országba jövök vissza – csóválja a fejét. – Nem a gazdasági pusztulás volt a legdöbbenetesebb, hanem a lelkekben végbement romlás. Pedig ez az ország sokkal többre hivatott. Igaz, hogy nekünk nincs olajunk, gázunk, de aranyunk van, méghozzá a földünk. A mezőgazdaságunk, aminek csúcsterméke a bor. A magyar bort azonban nem ismerik külföldön. Még az aszút se, pedig az a világ egyik csúcsbora. Nem véletlenül itta Ferenc József a szárnyasokhoz, és az orosz cárok se véletlenül kereskedtek annak idején Tokajjal.

A nemzetközi szaktekintély szerint a magyar ételekkel még rosszabb a helyzet. Azokat nemhogy külföldön, de lassan már itthon se ismerik honfitársaink. A magyar fővárosban például alig találni éttermet, ahol igazi magyar fogásokat kínálnának. Azt tudjuk, hogy a sznobéria és a globalizáció világjelenség, minden elönt a francia konyha és a chicken burger. De azért néhány magyar végvárat feltétlenül meg kéne menteni. Ahonnan aztán kiindulva vissza lehetne foglalni a magyar konyhát.