Hamupipőke és a színház

– Miért pont a színészet?
– Amióta az eszemet tudom, ott motoszkált bennem a gondolat, hogy színésznő szeretnék lenni. Néha persze elgondolkodtam azon, hogy például orvos leszek, de mindenképpen a művészi tevékenység vonzott. Létezik egy Marie-Louise Von Franz nevű pszichológus, aki meséket, álmokat vizsgál. Van egy könyvem tőle, amelyben azt írja, hogy általában az emberek kiskorukban kiválasztanak egy történetet maguknak, ami valamiért megtetszik nekik. Többször meghallgatják, újra megnézik, valahogy azt a történet akarják majd élni nagykorukban. És valóban úgy is lesz. megteremtik maguk köré azt az életet. Nekem a Hamupipőke a kedvenc mesém. Nem álom volt, hanem valóságos gondolat: az én dolgom az, hogy színésznő legyek. Tudtam, hogy sokat kell majd dolgoznom azért, hogy egyszer azzá is válhassak. Elég kalandos út vezetett idáig: nem vettek fel a főiskolába, későn kezdtem, vidékről költöztem Budapestre. A Pinceszínházba 23 évesen vettek fel. Nem volt színészi gyakorlatom, amatőrként kezdtem.

– Mi számított fordulópontnak?
– Az első fontos állomás számomra a Bárka Színház. A Simon Balázs rendezte Lila akác volt az első olyan szerepem, amely meghatározó előadássá vált az életemben. Akkor, ott, a színpadon először éreztem úgy, hogy megdolgoztam a sikerért, a tapsért.

– Mi inspirál egy színészt abban, hogy minden este színpadra álljon, másnap próbáljon, aztán újra játsszon?
– Ez nekünk, színészeknek olyan, mint a narkotikum. Annyira hozzászokik az idegrendszered, a szervezeted, s egyáltalán minden porcikád a játékhoz. Sokszor kérdezik tőlem, hogy mi lennék szívesebben: anya vagy színésznő? Én erre mindig azt szoktam válaszolni: ha megtehetném, úgy otthon maradnék, mint a sicc. De ettől függetlenül imádom, amit csinálok. Felfokozott állapotba kerül az ember a fellépések előtt: egyrészt a halálfélelem, vagyis az izgalom az, ami hajt, másrészről az alkotás vágya, hogy megmutathatom, mit gondolok a világ dolgairól.

– Miért képes a színház fennmaradni? Mi köti az embereket hozzá?
– A pillanat varázsa, ami megismételhetetlen. Hiába adják elő többször is azt a darabot a színészek, kétszer ugyanúgy nem lehet eljátszani. Aztán ott van még a meglepetés, hiszen bármelyik percben történhet valami, amire előre nem számíthatunk.

– A tévés Beugróban rögtönözve kell játszanod, míg a színházban próbák után. Melyiket kedveled jobban?
– Teljesen összehasonlíthatatlan, mindkettőben más-más örömöt találok. Hihetetlen szabadság és agytorna rögtönözni, minden pillanatban nyitottnak kell lenni, sosem tudom, mi lesz a következő mondatom. A színház pedig a második családom. Ha bemegyek, kisimulok, ellazulok, s ez nagyon fontos. Van most egy szerepem a Szonya című darabban, amely Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének átirata. Az előadásra már napokkal előtte készülök. Stresszes vagyok, a szívem kiugrik a helyéről, komolyan elgondolkodom azon, hogy orvoshoz megyek, miért is csinálom ezt az egészet, ha így kiborít...? Ám végigjárom az utamat mindaddig a pillanatig, amíg esténként a színpadon játszom – ebben meg ez a gyönyörűség, hogy minden este ugyanazt az erőt kell adnom, s meg kell tartanom a darab hangulatát minden egyes előadáskor. Nem lehet összehasonlítani a kettőt, nem tudok választani közülük.

– Vannak trükkök, szavak, mozdulatok, melyek a rögtönzésnél is biztos támaszt adhatnak?
– Tudatosan nincs. Biztos, hogy vannak, ha visszanézném a részeket, találnék, de akkor nagyon mérges lennék magamra. Nyilván van, mert abban a stresszhelyzetben akaratlanul is teszünk olyan mozdulatokat, amelyek segítenek, hogy ne süljünk bele a szituációba.

– A z életben is szoktál bohóckodni?
– Alapvetően derűs ember vagyok. Vannak rossz napjaim, de nem szeretem magamat sokáig sajnáltatni. Mindig végiggondolom, hogy mi a legnagyobb baj, ami történhet az adott helyzetben, s mivel attól rendszerint elég távol állok, akkor meg mi lehetne a problémám? Nézzük inkább, mi az, aminek örülni lehet.

– Az előbb említetted, hogy szörnyen stresszes vagy fellépés előtt. Használ ilyenkor valamilyen kabala, van bevált módszered?
– Minden előadásra teljesen máshogyan készülök. Annyira különböző a darabok ritmusa, a karakterek is mindig eltérőek, így ez határozza meg a hangulatomat, a felkészülésemet is. Vannak olyan darabok, amelyek felpörgetnek, össze-vissza rohangálok, itt a ruhám, ott a ruhám. Vannak azonban olyan előadások is, ahol előtte inkább csöndes vagyok, nem szeretek beszélni. A Beugrónál is inkább egyedül járkálok a folyosón, próbálok összpontosítani.

– Melyik részét szereted a leginkább a felkészülésnek?
– A legtöbb színész azt mondja, hogy utál próbálni – én nagyon szeretek. Szeretem kibogozni a szálakat, megtalálni az értelmét a jelenetnek. Aztán jön az előadás. A félelem csak addig tart, amíg felveszem a jelmezem és kilépek a színpadra. Onnantól kezdve megnyugszom.

– Nyilvánvaló, hogy nincs valami sok szabadidőd. Ha mégis akad egy-egy nap, mivel töltöd?
– Természetesen a legszívesebben a kisfiammal tölteném minden időmet. Mindig remegve várom, hogy vele lehessek. Ha, akad egy szabadnapom, mindig kitalálunk valami izgalmas programot: például gondolunk egyet, és leutazunk a rokonokhoz vidékre. Ha pedig úgy értem a szabadidőt, hogy teljesen egyedül maradok, akkor szeretek otthon lenni. Egy jó könyv vagy film, egy kis torna, s persze sok alvás.

– Mi lenne az a három szó, amivel jellemeznéd magadat?
– Optimizmus, szabadság, erő – de az erő szó jó és rossz értelmében is, mert néha azt érzem, hogy mindent elbírok, máskor meg az erő átcsap erőszakosságba. Figyelnem kell, hogy mások véleményét is toleráljam, hiszen nem csak az én ötleteim lehetnek életrevalóak.