Megoldódik a halott lány rejtélye?

Elég néhány drámai tudósítás egy megrázó halálesetről Európa nagy lapjaiban, és félelem, titok lengi körül többé a várost, ahol mindez megtörténhetett. Ophélie Bretnacher esete, borzasztó halála Budapest nevét foglalta fekete keretbe.

BulvárTanács Gábor2011. 09. 04. vasárnap2011. 09. 04.
Megoldódik a halott lány rejtélye?

Egy huszonkét éves, francia diáklány jelentős mennyiségű alkohol elfogyasztása után szokatlan úton indul haza budai albérletébe 2008. december 4-én, hajnalban. Útja a biztonsági kamerák felvételein jól követhető a pesti Portside Cuba szórakozóhelytől a Roosevelt térig. Éjjel három óra előtt pár perccel még ott van a Roosevelt téri biztonsági kamera felvételén, amint határozott léptekkel halad valahová. Fél négy körül két olasz fiatalember csak a táskáját és a mobiltelefonját találja meg a Lánchíd pesti hídfőjénél. A lány sehol. A hídról nem jött le. Nincs nyoma, hogy ott járt: sem egy ujjlenyomat a korláton, sem egy hajszál a földön. Tanúk nem látták leugrani. Eltűnt. A holttestet hónapokkal később, 2009 februárjában találták meg Csepelnél, a Mahart-kikötő egyik öblében. A boncolás szerint a lány halálát fulladás okozta, idegenkezűségnek, erőszaknak nem volt nyoma.

A lány eltűnése nagy felzúdulást keltett. Fiatal volt és csinos; jómódú, nyugati felső-középosztálybeli szülei pedig nem kívánták nyugodni hagyni az ügyet addig, amíg minden kérdésükre választ nem kapnak. A rendőrség kezdetben – mivel semmi nem utalt bűncselekményre – az általános gyakorlatnak megfelelően közigazgatási eljárásban vizsgálta az ügyet, amit a lány egyetemi barátai és a szülők is sértőnek találtak. Ez az eljárás ugyanis azzal az alapfeltételezéssel jár, hogy nem történt bűncselekmény. Vagyis Ophélie megszökött, baleset érte vagy megölte magát.

Ez az eljárási jellegzetesség meg is alapozta az egész történet nemzetközi visszhangját, rögtön azt a benyomást keltve: a rendőrség ahelyett, hogy mindent megtenne azért, hogy kiderítse, mi történt, inkább az eltűnt lányra keni a felelősséget. Ez a kép az események során sokat javult – az apa a francia sajtónak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy a kezdeti félreértések után a magyar rendőrség együttműködőnek bizonyult.

A két olasz fiatalember, akik Ophélie dolgait megtalálták, a lány barátait hívták fel, nekik adták oda a táskát és a telefont, nem értesítették a rendőrséget. Ophélie eltűnését a szállásadói jelentették be december 5-én. Ezután az eljárásról szóló információk fokozatosan jelentek meg, állandó fordulatokat hozva az események megítélésében.

 

A sajtó és a rendőrség alaposan feltérképezte a lány személyiségét és kapcsolatait, amiből ellentmondásos kép alakult ki Ophélie-ről. Az Erasmus ösztöndíjprogram, amelynek a keretében Magyarországon tartózkodott, csak részben szól a tanulmányokról: ugyanannyira a nemzetközi társaságról, a közös bulizásról, a szülőktől való eltávolodásról és az ezzel járó szabadságról. Az ösztöndíj vége után újfent jön a betagozódás, esetleg a munkavállalás, egy színes-szagos, szórakoztató világból visszacsöppen a diák a szülői felügyelet alá, azután indulhat a taposómalom felé. Voltak jelei, hogy Ophélie-t ez a közmondásos Erasmus-betegség gyötörhette. Viszonylag sokat bulizott és ivott az utolsó időszakban, a rendőrség szerint az albérlete elhanyagolt volt, december 4-re virradó éjjel pedig sok alkoholt fogyasztott – a történet legtöbbet emlegetett változatában hét sört és hét felest.

A lány családja ráadásul utólag fájlokat törölt Ophélie laptopjáról, ami tápot adott annak a gyanúnak, hogy lehetett konfliktus a GDF Suez óriásvállalatnál középvezetőként dolgozó apa, Francis Bretnacher és a lánya között. A fenti információk titkos forrása feltehetően a rendőrség volt, amely ekkor még egyértelműen az „öngyilkosság vagy baleset” variációt tartotta valószínűnek, és – nem hivatalosan – ezt a képet sugallta a részletekre kiéhezett sajtónak is.

Mindeközben a szülők, a diáktársak szerint Ophélie életvidám, sportos lány volt, aki mindenkivel jól kijött, versenyszerűen úszott, és kizárt, hogy megölte volna magát. Egy Erasmus-diáknál a rendszeres alkoholfogyasztás nem feltétlenül vall depresszióra. Az, hogy Ophélie részegen a Dunába tántorgott volna, szintén ¬kizártnak tűnt, mert a kamerafelvételeken mozgása ¬egyáltalán nem volt bizonytalan. Mindez azonban nem tűnt perdöntőnek, amíg ki nem derült, hogy a lány biztosan nem mászott át a korláton, sőt a legapróbb ¬mikroszkopikus nyoma sincs annak, hogy valaha a ¬Lánchídon járt volna.

Időközben a közigazgatási eljárás nyomozásba fordult át. Az apa, Francis Bretnacher tett az ügyben feljelentést 2009. január 7-én, amit akkor a Fővárosi Főügyészség elutasított. A család ügyvédje a döntéssel szemben panasszal élt, amelynek a Legfőbb Ügyészség helyt adott, január végétől ezért már emberrablás gyanújával folyt a nyomozás. Ugyanakkor továbbra sem volt semmilyen bűncselekményre utaló jel; a Legfőbb Ügyészség a döntését azzal indokolta, hogy a bűncselekmény megtörténtét nem lehet kizárni.

 

Amikor a holttest több mint két hónappal később előkerült, még inkább összezavarodott minden. A magyar igazságügyi orvos szakértők szerint a lány halálát fulladás okozta, erőszaknak nem volt rajta nyoma. Francis Bretnacher az eredménnyel nem volt elégedett, és elérte, hogy a francia szakértők is vizsgálják meg a testet – ők sem mondtak azonban semmi mást.

Ezzel a dolog nyugvópontra is juthatott volna, de ismét zavarba ejtő kérdések merültek fel. A testet Csepelnél egy olyan kikötőcsatornában találták meg, ahova folyásiránnyal szemben kellett volna úsznia, ellenben a szárazföldről könnyen megközelíthető volt. A testben kimutatott véralkoholszint pedig rendkívül alacsonynak bizonyult, ami arra utal, hogy a lány nem három óra körül halt meg, hanem legalább tíz órával később.

Miközben elvileg tovább folyt a nyomozás, ezután vajmi kevés érdemi információ került nyilvánosságra. Körülbelül egy évvel a holttest fellelése után Francis Bretnacher a francia hatóságoknál is feljelentést tett, ezúttal emberölés miatt, így remélve lökést adni az eljárásnak. 2010 decemberében a család ügyvédje, William Bourdon interjút adott a L’Union nevű francia lapnak, amelyben elmondta, milyen nyomozati cselekményeket hiányoltak, mely kérdéseikre szeretnének még választ kapni. Sérelmezték, hogy nem szerezte meg a rendőrség a lány eltűnésének éjszakájáról a mobiltelefonos cellainformációkat. Nem mentek utána alaposan annak az egyetlen tanúvallomásnak, amely szerint valaki sikoltozást hallott a Lánchíd közeléből az adott időszakban. A holttestet csak egy hónappal a megtalálása után adták át a francia szakértőknek, és időközben nem tárolták megfelelően, így annak állapota a két orvosi vizsgálat között sokat romlott. Nem adtak magyarázatot a holttest alacsony véralkoholszintjére, sem arra, hogyan került az oda, ahol végül megtalálták. A víz algatartalmának vizsgálata segíthetett volna a halál helyszínének pontosabb megállapításában, de ezt akkor még nem végezték el.

 

Hogy a fenti vizsgálatokra sor került-e az elmúlt egy évben, és ezek milyen eredményt hoztak, azóta sem tudni. A BRFK Szervezett Bűnözés Elleni Osztálya nyomoz Ophélie ügyében, információkat nagyon szűkösen bocsátanak a sajtó rendelkezésére. Az utolsó hír az volt, hogy magyar kérésre keresnek az olasz hatóságok három olasz állampolgárt: az egyik, egy Paolo nevű fiatalember a lány jó barátja volt Magyarországon, a másik kettő pedig feltehetően az, akik a táskát és a mobiltelefont megtalálták.

A Paolo nevű fiúval való viszony megint egy sokféleképpen értelmezett része Ophélie történetének. Vélhetően nem szerelmi szálról van szó, miután Ophélie-nek volt vőlegénye Franciaországban. A közelségre a lány híváslistája a fő bizonyíték, ebből az derült ki, hogy az esetek 70-80 százalékában az olasz fiút hívta. Ezen felül azonban nehéz biztosat állítani Paolóról. Ellentmondó információk láttak napvilágot a sajtóban arról is, hogy jelen volt-e azon a bizonyos bulin a Portside Cuba szórakozóhelyen vagy beszélt-e aznap este Ophélie-vel telefonon. Az biztos, hogy Ophélie eltűnése után a rendőrség a többi diáktárssal együtt őt is kihallgatta, azután hazautazott Olaszországba egy hetekkel korábban megváltott repülőjeggyel. A hazautazás hirtelenségét az utólagos kombinálás során sokan furcsának találták, de egyrészt logikus, hogy az ösztöndíjprogram mindenkinek egyszerre ért véget, másrészt Paolónak volt ideje több újságnak és tévének is nyilatkozni Ophélie-ről, tehát a távozás nem lehetett annyira gyors.

Az olasz szál azért kapott ekkora figyelmet, mert a magyar rendőrség megerősítette: a három olasz közül az egyiket – valószínűleg Paolót – idén áprilisban tanúként újra kihallgatták, a másik kettőt pedig szeretnék kihallgatni. Érdekesség, hogy a francia sajtó, amelyben legalább akkora hullámokat vetett az ügy, mint Magyarországon, erről a legutolsó fejleményről hallgat.

Végső soron Ophélie ügyére háromféle lehetséges megoldás is van, és mindhárom egyformán valószínűtlen. El tudunk képzelni motivációkat az öngyilkosságra – de hogyan tűnt el Ophélie a Lánchídról, hogyan csökkent le a véralkoholszintje, és hogyan került a teste oda, ahova került? Egy másik lehetséges forgatókönyv, hogy Ophélie-t baleset érte: hét sör és hét feles nem kevés, a lány esetleg beleeshetett a Dunába. No de a kamerafelvételeken nem adja jelét, hogy különösebben ittas volna. Ha a vízbe esik, a közelben tartózkodó hajléktalanoknak hallaniuk kellett volna a csobbanást – ráadásul az öngyilkossági verziónál felmerülő összes kérdésre is választ kell adni.

 

Marad az emberrablási verzió. Valaki elvitte a lányt a hídról, feltehetően kocsival, ezért tűnt el a kamerák felvételeiről. Vagy már a szórakozóhelyről elrabolták, és egy dublőrt vettek fel a kamerák – emlékezzünk, a lány sokat ivott, mégsem tántorgott. Azután addig tartogatták valahol, amíg ki nem józanodott, később pedig vízbe dobták. Ez magyarázná a nyomok hiányát a hídon, a véralkoholszintet, illetve a valószínűtlen helyet, ahol a testet megtalálták. De éppen annyi új kérdést is felvet. Miért nincsenek külsérelmi nyomok a testen? Francis Bretnacher szerint ugyan volt egy véraláfutás a lánya combján, de ennek a francia szakértők sem tulajdonítottak jelentőséget. A legfőbb gyengéje ennek a verziónak, hogy nincsen indíték. Zsarolás, váltságdíjkérési kísérlet nem volt. Nincs nemi erőszakra utaló nyom. Szerv- vagy lánykereskedők szegény és kiszolgáltatott embereket rabolnak, akiket a kutya sem keres, nem nyugat-európai egyetemista lányokat. De ha mégis ilyen céllal rabolták el, miért dobták volna érintetlenül a Dunába tíz órával később?

Az eset óriási visszhangot keltett, az Erasmus-hallgatók meglehetősen jól forgatják az internetet. Az áldozat egy csinos lány, a körülmények lehetőséget adtak a kombinációra. Ott voltak a videofelvételek Ophélie utolsó útjáról, ami könnyen átélhetővé tette a tragédiát, hiszen a képeken a lány megvan, és órákkal később már nincs sehol. A homályos felvételek elemzésével bárki játszhatott nyomozósdit. Az édesapa későbbi békülékeny nyilatkozataitól függetlenül a külföldi sajtóvisszhang lényege az volt, hogy a magyar rendőrség nem tett meg mindent azért, hogy kiderítse az igazságot.

A rendelkezésre álló információdarabkákból bárki az előítéleteinek és lelkiállapotának megfelelő képet rakhatja ki magának mind a mai napig. Az egyiken a magyar rendőrség csak fásult és érdektelen volt: beszeszelt, apucira duzzogó későkamaszok miatt nem kell mindjárt cellainformációkért szaladni, és az élet nem a Columbo egy epizódja, hogy a valószínű forgatókönyvet sutba dobjuk, csak mert a holttest nem a várt helyen került elő. Egy másik kép szerint a zsaruk csak tették a dolgukat, miközben a gyásztól megroppant szülők mindenbe belekapaszkodtak, ami azt támasztotta alá, hogy a lányuk közvetlenül vagy közvetve nem okozta saját halálát. A magyar rendőrség a nagy nemzetközi nyomás miatt lett ebben fokozatosan partner, ezért nem szüntetik meg a nyomozást. De ugyanezekből a kockákból daliás összeesküvés-elméletek is összerakhatók, amelyekben a magyar rendőrség direkt fedezte volna a bűnösöket, vagy éppen saját kezdeti hibáit rejtegetve akadályozta a francia hatóságokat. Az ilyen elméletek ellen természetesen nem véd semmi – csak ha van a rejtélynek megoldása.

Bár ennyi idő után már az is kétséges, hogy ha lesz megoldás, azt elhiszi-e majd valaki.

Ezek is érdekelhetnek