Külön szószigeten

Bevallom, időnként szeretek belehallgatni idegen emberek beszélgetésébe. Félfüllel, közömbösen oldalra bámulva, mintha cseppet sem érdekelne az, ami mellettem zajlik.
– Halló, Évike, maga az? Ha elkészült a szerződéstervezet gépelésével, kérem, küldje át e-mailen a laptopomra, átolvasnám és visszajelzek… Úszom egyet a tengerben, de negyedóra múlva hívjon fel a marketinges, muszáj beszélnünk az őszi reklámakcióról.
A vízparton nyaralók tipikus tünete, hogy már-már úszóhártya nő az ujjaik közé. Kivételek az úgynevezett roppant fontos személyek, akiknek a tenyerébe a szabadság alatt betokosodik a mobiltelefon. Rögeszméjük, hogy őnélkülük az otthon maradottak nem boldogulnak. Egyfolytában telefonálnak – a munkahelyükre. A párjukkal, különösen a gyermekeikkel meg nagyjából ott folytatják, ahol fontos emberként abbahagyták.
Persze nem kell ahhoz roppant fontos személynek lenni, hogy az ember napokon keresztül egy szót se szóljon a családjához. Az ok sokkal egyszerűbb: sokan azért nem beszélgetnek, mert nem tudnak.
A beszélgetés készség és gyakorlat kérdése. Királyhegyi Pál állva, ülve, térdelve, kávéházban vagy koncentrációs táborban, a színpadon, a nézőtéren vagy akár a nézőtérről a színpadra, bárkivel és bármiről tudott úgy locsogni, hogy 160 centis alakjáról egy pillanatról sem lehetett levenni a szemet. Gyakorolta ezt hetven éven át.
A nyaraló teraszán ülve, szemben férjjel-feleséggel nem könnyű elkezdeni beszélgetni. Azt a negyvenes házaspárt lesem, az ablak mellett. Nézik a másikat. Most valami nagyon eredetinek, szellemesnek, észbontónak akarnak látszani. De mi az a mondat, s hogyan jön abból a másik?
Meleg van, nyár van, szeretet van – persze, hogy ebből kéne egy mondat, amit még nem mondtak ki ezen a teraszon. Nem megy.
Otthon mennyivel könnyebb! Együtt bosszankodnak a számlákon, azon, hogy a főnökük ma is milyen idegbeteg volt, hogy a büdös kölyök megint elszúrta a történelemdolgozatát – ez otthon, év közben mind-mind témát ad a vacsorához. De itt, ebben a pillanatban?! Erőlködnek, hallom.
– A barna kenyér ma olyan rágós – a nő első mondata a vacsoránál.
– Azért kiírhatnák magyarul is az ételek nevét – újabb 17 perc telt el, mire a férfi megtörte a csendet.
– Érdemes megkóstolni a csokitortát, vagy maradjak a túrós szeletnél?! – szinte csak kicsúszott a nő száján, aligha lehetett a társalgás részének tekinteni. A férfi nem is válaszolt. És hallgattak utána végig. Nem voltak olyan félszavak, gesztusok, amelyektől a kívülálló úgy érezte volna: igen, ez a két ember összetartozik.
Nem csak papíron.