Miért nem ad munkát a falu?

Talán az egyik legfontosabb érv, mikor az ember megválasztja a lakóhelyét, hogy látja-e ott a jövőjét öt, tíz vagy akár negyven év múlva. Ha döntési helyzetben van, az első kérdés, amit feltesz magának: akad-e egyáltalán munkalehetőség helyben, s ha igen, milyen életmódra rendezkedhet be mellette, érdemes­e ezt választania?
Szerencsésnek mondhatja magát az a kisebbség, akinek nem kell nap mint nap átlépnie a faluhatárt ahhoz, hogy eltartsa a családját. Akad köztük olyan is, aki – bár végzettségét és lehetőségeit tekintve élhetne, dolgozhatna városon is – maga választotta a falusi létet, egyszersmind a nyugalmat, amely a régi, hagyományos életmódban gyökerezik. A falusi embertől ugyanis merőben idegen a városi rohanás, kapkodás.
Mégsem ez a jellemző. Napjainkban a vidékiek többsége vagy ingázni kényszerül a munkahelyére, vagy szakma híján, munka nélkül, pénztelenül tengődik otthon. És közben átkozza a falusi létet.
Ahogy az történeteinkből is kiderül.

Napszám réme
Csak az tudja igazán értékelni a jó dolgát, aki az érem másik oldalát is ismeri. Eme tétel igaz Dósa Ferencnére, aki négy éve dolgozik a tiszaalpári iskola konyháján. A negyvenhárom éves asszony korábban busszal ingázott nagykőrösi munkahelyére; a délelőttös műszakban fél négykor kelt, délutánosként meg éjfélre ért haza. Közben főzött két iskolás fiára, akiket minden második héten szinte nem is látott.
Munkatársnője, Bánfi-Antal Attiláné cukrászból képezte át magát szakáccsá a helybeli állásért. Ő maga is belekóstolt az ingázók keserű kenyerébe, fiatalon, család nélkül. Ma már nincs az a jövedelem, amiért újra buszra szállna. Ma már a család, a két fia fontosabb, mint az a néhány ezer forint plusz városon.
– Akinek falun, helyben jó munkahelye van, az megbecsüli. Itt még jelent valamit a „nyugdíjas állás” kifejezés. Mert aki eljátssza a szerencséjét, annak nem marad más, csak az ingázás vagy a napszám…

Szerencséjét vadássza a kéményseprő
Ha kéményseprő lennék, mindenképpen egy kicsi, hegyi zsákfaluba kérném magam. Ott biztosan nem ütköznék lépten-nyomon zárt ajtókba, mint városon. Ha kéményseprő lennék ugyanis, természetesen munkaidőben járnám az utcákat, amikor elvileg mindenki robotol, s legfeljebb a nagymamák gyomlálnak hátul, a kertben.
Én azonban tapasztalt kéményseprő lennék. Amennyiben jól választanám ki a falu fekvését, s tudnám, hogy nincs a közelben sem külföldiek által odapottyantott gyár, sem halódó baromfitelep, ráadásul a községbe vezető utat sem hozták rendbe emberemlékezet óta, nos, akkor nagy lenne esélyem rá, hogy minden házban lelek egy-két-három családtagot délelőtt tizenegy órakor is.
Ha dörzsölt kéményseprő lennék, tudnám, hogy melyik környéken bocsátottak el több száz munkást az utóbbi hónapokban. Megfigyelném azt is, hol szüntették meg a vasúti szárnyvonalakat, s állították össze olyan furfangosan a buszmenetrendet, hogy a reggel hat órai műszakkezdésre egyetlen járattal se érhessen be a halandó. Hegyezném a fülem, ha olyan helyről hallanék, ahonnan maga a buszsofőr sem tud bejutni időben, azaz ha a városból ő indítja a hajnali első járatot, már előző este el kell indulnia otthonról, hogy aztán a Volán-telepen töltse az éjszakát.
Ha kéményseprő volnék, nem feledkeznék el arról sem, hogy a munkából kipottyant ember sem ül a négy fal közt egész álló nap. Szüksége van rá, hogy fontosnak érezze magát a közösségben, hogy reggelente elinduljon, s oda is érjen valahová – például a kocsmába. Így föltétlenül szétnéznék a helyi ivóban, megmutatnám magam a posta előtt trécselő asszonyoknak, a boltban nézelődőknek.
Ha kéményseprő volnék, kéményt persze nem söpörnék. Csak azért ölteném fel a fekete ruhám, hogy messziről jól láthassanak. Arra is ügyelnék ám, hogy csak gázfűtéses helyekre kopogtassak be, nehogy az otthon unatkozók kormos kürtők közelébe küldjenek. Csak a díjat szedném be, s máris továbbállnék.
Ha kéményseprő lennék, lehet, hogy csalódnék, mert álmaim zsákfalujában senki sem akarná leperkálni a díjat. Csak magyarázkodna a munkanélküli, a háztartásbeli meg a rokkantnyugdíjas, hogy miért nincs egy fillérje se, én meg hiába talpalnék portáról portára.
Attól tartok, kitelne a becsületem, és végül szerencsétlen, állástalan kéményseprő lennék…