Szék sok kilométerrel

Barátságosan berendezett lakása van egy debreceni bérház földszintjén, ahol a speciális feljárónak köszönhetően rutinosan tud közlekedni. Bodolai Imre, a szerető társ ugyancsak mozgásszervi betegségben szenved, de nemcsak ötéves kisfiuk, Zolika nevelésében jeleskedik, hanem párja ellátásában is, akárcsak Mónika nővére. Vendéglátóm ugyanis egyedül nem képes az ágyból, a kerekes székből vagy a kádból kiszállni, önmagát önállóan ellátni.
– Nagy bátorság kellett a két gyermek vállalásához?
– Az ember sosem adhatja fel a reményt, az álmait – feleli mosolyogva. – Fontos, hogy mindig megtaláljuk a boldogság forrását. Számomra ezt a családom és az önkéntes munkám, a másokon való segítés jelenti. Ricsi fiam 17 éves, Pannonhalmán tanul. Ő tanított meg a számítógép használatára, ami az új képviselői munkámhoz nélkülözhetetlen. Zolikát pedig nagy szerelemben terveztük Imrével. Mindkettőnknek a szemünk fénye. Vállaltam a kismamaság minden keservét és örömét ebben az állapotban is.
– Utolsó találkozásunk óta, öt év alatt átalakult a lakás is.
– Sok munkánk van ebben, és büszkék is vagyunk mindenre, amit saját erőnkből meg tudtunk venni – sorolja Mónika. – Amikor Imrével ideköltöztünk, egy viseltes vitrines szekrény volt az összes vagyonunk. Nehéz időket éltünk, de egymást soha nem hagytuk cserben.
Mónika sokat utazik. De nem vonattal, mert a keskeny ajtón nem fér be a kerekes szék. A támogató szolgálat segítségével jut el a tanácskozások színhelyére. A MEOSZ országos ifjúsági tagozata tavaly márciusban alakult újjá, majd ezután jöttek létre a régiós csoportok. A berekfürdői konferenciát Mónika szervezte, ahol létrejött a három megyét felölelő észak-alföldi csoport. Ennek a képviselője Mónika. A párja sem húzza ki magát az önkéntes segítő munkából, aminek az a lényege, hogy a fiatal sorstársaknak életcélt és életkedvet nyújtsanak, kimozdítva őket otthonukból, a négy fal fogságából. Ezután már könnyebb a mozgássérült ifjakat a munkavállalásban segíteni, majd szakmai rendezvényekre, tájékoztatókra csábítani őket, illetve egy-egy közös kulturális vagy szórakoztató programra. Számítógépen keresztül, elektronikus levelezés útján tájékoztatja a regionális csoportokat az időszerű eseményekről, lehetőségekről. Kérdőíveiben pedig arra kíváncsi, hogy a fogyatékkal élő fiataloknak mire lenne szükségük, hogy minél teljesebb életet éljenek. S hogy honnan van minderre anyagi fedezet? Egyrészt a MEOSZ központi szervezete számos kiadást fedez, másrészt segítő szándékú vállalkozóktól, cégektől is kapnak támogatást.
– Miért csinálják mindezt?
– Mónika alapvetően jóságos, segítő alkat, nem is bírna egy helyben, tétlenül ülni, bár lassan jobban örülnénk, ha több időt töltenénk együtt – feleli párja.
– Imre nélkül semmiben nem boldogulnék, ő az én másik felem! Valóban rengeteget küszködtünk, és talán épp azok a helyzetek erősítettek meg bennünket. Emlékszem arra, amikor Zolika pici baba volt, és egyik este erősen hányt, Imre taxiba ült vele, és máris vitte a debreceni gyermekklinikára. Ricsi fiam pedig felült a kerekes székem karfájára, és úgy tettünk meg jó 15 kilométert a hideg éjszakában, oda-vissza. Óriási biztonságot jelent, hogy mindig számíthatunk egymásra.
– Igaz, hogy kertet is műveltek?
– A közeli Józsán volt egy kis földünk, oda is kerekes székkel közlekedtem. Nagy boldogsággal veteményeztünk, gondoztuk a kertünket, amíg el nem kellett adni – feleli Mónika. Majd elmeséli: van egy saját klubja, s a sorstársakkal kiállításokra, múzeumba, kirándulni járnak az ország különböző pontjaira.
Anyagi problémákra nem panaszkodnak, pedig jól meg kell nézniük, hová teszik a forintokat. A feleség rokkantjáradékot kap, Imre pedig egy közhasznú társaságnál tevékenykedik másodállásban, hogy a család minél kiegyensúlyozottabban tudjon élni.