Elmélkedés

A második évközi vasárnap evangéliumában arról olvasunk, hogy a Keresztelő – két tanítványa előtt – Jézusra mutat: „Nézzétek, az Isten Báránya!” (Jn 1,35). A két férfi pedig elindul és „fölfedezi magának” a Mestert. Bizalmába férkőznek, fölkeresik a szállásán, egy egész napon át együtt maradnak vele. Aztán az egyikük már azzal fordul a testvéréhez: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet, a Krisztust”. Be is mutatja Jézusnak, ő pedig új nevet, kegyelmi megbízást ad neki. Péternek, vagyis kősziklának nevezi el, mert majd rá építi – élő kövekből – az egyházát.
Milyen egykettőre történik mindez, mégis milyen meghatározó döntések érlelődnek itt meg! A Keresztelő s utána nyomban András kötelességének érzi, hogy személyes tanúságot tegyen arról, akiben Isten Küldöttére ismert. A Keresztelő tanítványait vezeti el Jézushoz, András az öccsét. Manapság sokszor tanakodunk: lehet-e, s hogy lehet a hitet átadni másoknak? Itt két férfit látunk, akik nem tétováznak. Kimondják – egyetlen komoly szóval –, hogy kire leltek rá, elvezetik Jézushoz azokat, akik megbíznak bennük. A többi a személyes találkozásban dől el, ez már nem az ő dolguk, hanem Jézusé. Bárcsak mi is tudnánk ilyen egyszerű és hiteles szóval (mozdulattal) rámutatni arra, akit Urunknak, Üdvözítőnknek ismerünk!