Műcicik

Húszévesen kiegészítő betéteket dugdosott a melltartójába, nyáron a bikinifelsőjébe. Mikor dolgozni kezdett, a sudár pincérlány egész jól keresett. De az anyjának feltűnt, hogy barátnőivel ellentétben Rita szinte fogához veri a garast. Közben barátok jöttek-mentek, és ha szakításra került a sor, a lány mindig azzal érvelt: túl kicsi a melle, az a bajuk.

Végül teljesen búskomor lett. Háziorvosa depresszió elleni pirulákat írt fel neki, amiket lehúzott a vécén. Mert azt csak nem kérheti, hogy szép, nagy melleket írjon fel neki receptre?!

Huszonhárom évesen, egy újabb szakítás után közölte az anyjával: összespórolt pénzén nem használt kocsit vesz, hanem megnagyobbíttatja a mellét. Ezt akkor döntötte el, mikor a mosdóban a barátnője felrántotta a pólóját: „Ezt nézd meg! Hát nem csodás?! A barátom fizette, és csak 800 ezer volt.” „Csak”? De ha ennyibe kerül az önbizalom, legyen!

A plasztikai sebész a jövő héten engem is vállal, közölte döbbent anyjával. A 400-as méretről lebeszélt, 300-asban maradtunk. Az altatás nem gond, ezzel szoptathatok is, és életem végéig kitart. Az anyja nem hitt neki, és azért is irtózott az egésztől, mert egy ismerőse már harmadszor feküdt kés alá. Öt-hat évente szétrongyolódott műizéket cseréltek benne az orvosok. Már szilikon folyik az ereiben is a szerencsétlennek, dünnyögte az anyja. De Rita hajthatatlan maradt.

A lány a műtét után depresszióba esett. Állandó aggódásban élt. Csak nehogy elküldjék a munkából! Nem emelhet többet öt kilónál. És ha igazat beszél az anyja, örök rettegés lesz az élete. Mi van, ha megnyomják a mellét?! Vagy megszúrja egy őrült, tele velük a világ?!
De a legfájóbb az volt, hogy senki nem vett észre rajta semmilyen változást.

Csak a nagyanyja sápítozott, hogy milyen sápadt, orvoshoz kéne mennie…