Akié a föld, a fű, a víz – azé minden

Az esemény akár mottójául is választhatta volna Kálti Márk 14. században íródott Képes krónikájának sorát: „Akié a föld, a fű, a víz – azé minden.” Tanka Endre a Károli Gáspár Református Egyetem professzora úgy fogalmazott, hogy amelyik nemzetnek nincs földje, annak országa sincs. A termőföld ugyanis olyan különleges „jószág”, ami nem csupán egy a termelőeszközök közül, hanem maga az életterünk, a természeti környezetet nyújtó haza.

Magyarország területének kétharmada művelhető – ilyen aránnyal kevés európai állam büszkélkedhet – és alattunk nyugszik földrészünk egyik legnagyobb édesvízkészlete. Tehát valójában gazdag ország a miénk – szögezte le Tamás Enikő, a konferencia háziasszonya –, még akkor is, ha a mostani legatyásodott helyzetben ez a kijelentés első hallásra komikusnak tűnhet. Hogy hazánk mennyire vonzó hely, azt Jens Clausen, nálunk letelepedett dán gazdálkodó ecsetelte. A magyarul sajátos akcentussal, ám jól beszélő szakember még 1987-ben érkezett hozzánk, s a szerelem tartotta itt. Házassága után pedig a gazdálkodásba is beleszerelmesedett. A Keszthelyhez közeli Kar¬ma¬cson él, és húsz hektár saját földjén főként burgonyát termeszt. A rendszerváltás óta figyelemmel kíséri, a mindennapokban megéli a hazai agrárviszonyokat, és úgy véli: Magyarország az utóbb két évtizedben képtelen volt eldönteni, milyen mezőgazdaságot akar. Amúgy a magyarok ezt úgy fogalmazzák meg: hazánknak nincs agrárstratégiája.

Clausen úrnak nem kevés küzdelmébe került a földszerzés, noha minden jogi feltételnek eleget tett. Ezért is fogalmazott úgy, hogy nálunk nagy a cifraság, míg a dán társadalom egyszerűbben és célratörőbben működik. Szerinte a magyar szaktanácsadási rendszer igen elmaradott, mert zömében régi ismereteket közvetít, és nem a legújabb kutatási eredményeket segíti átültetni a gyakorlatba. Pedig szellemi tevékenység nélkül a föld maga mit sem ér.

Tanka Endre úgy vélekedik, hogy az utóbbi húsz esztendő földpolitikája végrehajtotta a földtulajdon „tőkeuralmát”, aminek betetőzése az lenne, ha a 2011-ben lejáró földmoratóriumot követően az uniós tagállami polgárok előtt is szabaddá válna a földvásárlás. A professzor bízik abban, hogy a jelenleg érvényes földszerzési tilalmat sikerül újabb három évvel meghosszabbítani. Az európai közösségi jog korlátai egyáltalán nem teszik lehetetlenné a hazai földek közérdekű hasznosítását. A lényeg tehát a közérdeken van, és nem a külföldiek földpiacból való kizárásán.

Kérdés az, hogy „a szétrobbantott hazai népesség vajon képes lesz-e a magyar földkérdés rendezésére”. Vagyis lesz-e olyan társadalmi erő, amelyik az ország javát szolgáló földpolitikát kényszerít ki? Szerinte az államnak a jelenleginél sokkal nagyobb szerepet kellene vállalnia a termőföldek hasznosításában. Például célvagyonként hosszú távú, 20-30 éves földbérleteket juttathatna közcélokra. Az új földügyi szakigazgatás keretében létre kellene hozni a Nemzeti Birtokpolitikai Központot. Ez egyúttal azt is jelentené, hogy a települési önkormányzatok – a jelenlegi gyakorlattal szemben – nem dönthetnének a termőföldek művelésből való kivonásáról. Ezenkívül jelentősen növelni kellene a földvédelmi bírságot.

A dán gazda megerősítette Tanka professzor javaslatát: a moratórium lejárta után keményen meg kellene adóztatni a földbirtokaikat eladó spekulánsokat. Százszázalékos adót kellene kivetni, hogy a változásból ne az ügyeskedők, hanem a magyar állam gazdagodjon. Az EU négy alapszabadsága közül a 2004-ben csatlakozó tízek, így hazánk termőföldvagyonát is a „tőke szabad áramlása” fejezetbe sorolták. Tamás Enikő szerint, amikor a föld szabadon áramlik, azt homokviharnak hívják, egyébként a földet nem lehet elvinni.