Kis levelek, kis történetek

Sárvárról érkezett a levél, feladója, L.-né, aki egy kedves kutyalány történetét küldte el. „Tíz éve, hogy nyár végén, zuhogó esőben a lányom hazajött, ölében egy elázott kiskutyával. Az utcán szedte fel, az árok szélén. Az volt a kérdése, befogadjuk-e, mert nekünk már volt egy nagy testű fiú kutyánk. Szépen áttörölgettük, megetettük, s a fiú kutyának is megmondtuk, hogy ez egy árva kutyalány, és be kell fogadnia. Így is lett, jól megvoltak, együtt aludtak, hancúroztak, közösen neveltük a kicsit. A fiú, sajnos tavaly ősszel meghalt, egyedül maradt a szuka. Tavaly nyáron az unokám nálunk nyaralt. Amikor elmentek a szülei, nagyon sírt, nem tudtam megvigasztalni. Ekkor támadt az ötletem, keressük meg a kutyát, akinek Vaki a neve. Megkerestük, a kutya azonnal játszani kezdett az unokámmal, hízelgett neki, próbálta vigasztalni, ami sikerült is, a gyerek megnyugodott. Azóta is nagyon szeretik egymást, az unokám kényezteti, minden finom falatot Vakinak ad, aki sok örömet szerez mindannyiunk számára.”

Jó hírekről számolt be Kápolnáról Éva néni, akinek a kérését – egy kiskutyát szeretne maga mellé, hogy magányában legyen kihez szólnia – az idei első lapszámunkban közöltük. „Nagyon szépen köszönöm a segítségét. Mióta megjelent a felhívás az újságban, azóta beköltözött az öröm és a boldogság a házamba. Kaptam két tündéri kiskutyát egy tenyésztőtől, el is hozták hozzám, minden ellenszolgáltatás nélkül. Hiába, úgy látszik, vannak még melegszívű, segítőkész emberek ebben az országban. Nagyon jó egészséget és munkájában eredményes évet kíván Éva néni és a gyönyörű kiskutyák.”
Mi pedig köszönjük az ismeretlen tenyésztőnek a segítséget, amellyel tán az életkedvét adta vissza a hetvenéves, magányos asszonynak.

„Egy kicsi, alig 400 lelkes, bakonyalji, erdővel körülvett település a miénk. Itt még mindenki köszön mindenkinek, még a szomszédom kutyája is köszönt – ha elmentem hozzájuk, vagy csak a házuk előtt, hát mindig csahintott. Ha átmentem hozzájuk beszélgetni, máris az ölemben volt a feje, jó barátok lettünk. A gazdája nagyon becsülte, mert nem kellett betennie a hallókészüléket, a kis kutya azonnal jelzett, hacsak valaki is közeledett a házhoz. Tizenhat évig szolgálta a gazdit. Egyik nap megyek hozzájuk, nem ugat a kutya. Csak feküdt a helyén, rám nézett, betakargattam; két nap múlva megyek megnézni, hogy van, a gazdája nem szólt semmit, csak folytak a könnyei. A társától búcsúzott…”

Kis levelek, kis történetek. Mint az élet, olyanok.
Szücs Gábor