Örök harag vagy megbocsátás?

Ez felnőtt korukig ment, tulajdonképpen a párválasztásig. Akkor a két gyerek fellázadt, először Edit, a férjem húga, majd Tibor, a későbbi férjem is. Edit választottját azért utálták anyósomék, mert elég vad külsejű, motoros, lófarkas, tetovált srác volt, amúgy egy galamblelkű szerelő. A szülők nem mentek el az esküvőre. Aztán minden reményüket Tiborba helyezték, aki szelídebb és kezelhetőbb természetű volt. Az első komoly barátnőjét még sikeresen el is marták tőle, de a másodiknál, nálam, már a sarkára állt. Ellenem nem sok mindent tudtak felhozni, mert igaz, hogy egyszerű családból származom, de szüleim nagyon rendes emberek. Lakást ugyan nem tudtak nekem venni, úgyhogy meg is kaptam: érdekből vagyok Tibivel. Az esküvőnkre még eljöttek, a vacsoránkra már nem. És az azt követő egy évben mindig kitértek a hívásaink elől. Az első házassági évfordulónkra azzal leptek meg minket, hogy visszakövetelték az ajándékba adott lakást. Persze, nem adtuk, erre bepereltek minket. A pert mi nyertük meg, mivel szó sem volt arról, hogy a férjem érdemtelen lett volna az ajándékra. Ettől kezdve természetesen megszakadt minden kapcsolat. Az elkövetkező 17 évben nem láttuk a szülőket, mint ahogyan a sógornőmék sem. Nem ismerték az unokákat, nem voltak kíváncsiak ránk.

Tavaly apósom meghalt, ezt később, szinte véletlenül tudtuk meg. És most az történt, hogy anyósom írt egy levelet, békülni akar, beteges, magányos. Gondolkodunk rajta. De ez a keserű, könyörtelen ember igazán nem hiányzik a családi körből…
Üdvözlettel: Zsófia

Kedves Zsófia!
Hosszan idéztem leveléből, mert jól szemlélteti, hová tud fajulni szülők és gyermekek kapcsolata. Régen rossz, ha egy szülő úgy ad valamit gyerekének, hogy annak fejében ő akarja irányítani annak felnőtt életét. Az meg valóban tarthatatlan álláspont, hogy ha nem tetszik a gyerek párválasztása, akkor a szülő egyszerűen megszakítja a kapcsolatot.
De azért mégis mondanék valamit. Kérem, ne vegye rossz néven, de úgy látom, a keménység önökből sem hiányzik. Itt már szeretetről rég nincs szó. De részvétről, megbocsátásról még lehet. Aztán majd kiderül, az anya valóban megbánta-e, hogy megfosztotta magát a gyerekeitől, unokáitól. Vagy csak az öregségtől és a magánytól fél-e.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes