Suzuki Grand Vitara 1.9 DDiS: 8 óra munka

Nem értem a kétajtós terepjárókat. Azokat, melyek szélesek, magasak és viccesen rövidek. Volt ilyen sok japán gyártónak is, de egyre kevesebben keresték őket. A célcsoport – a gyengébbik nem – ugyanis átpártolt a terepjáró kinézetű crossoverekre (például a Qashqai-ra vagy a Tiguan-ra). Hozzá kell tennem: érthető módon. Ugyanis a Grand Vitara háromajtós kivitele sem túl praktikus. A csomagtartó kisebb, mint egy Swiftben, s a hátsó üléseket sem felnőttekre méretezték. Parkolni és városban manőverezni persze könnyű vele, de a hátrafelé kilátást erősen megnehezítik a parányi hátsó ablakok. Ezzel szemben az ötajtósban fejedelmi kényelemben utazhat akár öt felnőtt jó sok cuccal, s az arányai sem olyan elbaltázottak mint a háromajtósé.

Ennyit a változatokról, nézzük magát az autót. Lassan öt éves a formája, de ennek ellenére még mindig modernnek hat: szögletes, szigorú külső, sok fémfelülettel. Markáns jelenség a hátsó ajtán hordott pótkerék, ami szintén egyre kevesebb kocsin látható. Kívülről még akár azt is hihetnénk, vagy egy luxus SUV áll előttünk – beülve azonban megváltozik a kép. Egyszerű és komor az utastér, itt-ott egy kis ezüst színű műanyaggal. Az anyagválasztáson is lenne még mit csiszolni: a kormány fogása jó, de máshova ne nagyon nyúljunk. Az ülések egyébként kényelmesek, a vezető helyéről jól belátni a forgalmat. A műszerfal körülbelül olyan izgalmas, mint a dugóban állás, de legalább mindent elsőre megtalálunk. Van fedélzeti számítógép – kár hogy a kormányról nem vezérelhető, csak az órák melletti gombbal. Semmi csicsa vagy dísz, csak a funkcionalitás. Nem baj ez, amíg olyanoknak akarják eladni, akiknek nem számítanak a külsőségek.

Nagyon kellett már a dízel, úgyhogy tavaly óta már a három- és az ötajtós változathoz is rendelhető az 1.9 DDiS motor, amely a Renault-tól származik. Kerreg rendesen, nem titkolja, hogy gázolajos, de ez nem zavaró, inkább csak amolyan jelzésértékű, nehogy benzint tankoljunk a kis drágába. Kétezres fordulat felett megjön az ereje is, amit addig hiába kerestünk, s vidáman meglódul. A 129 lóerő teljesen átlagossá teszi a forgalomban: amire kell, arra elég, de aki inkább rallzni szeretne egy Vitarával, olvassa el keretesünket. A fogyasztás nem túlságosan óvatoskodva 8 liter körül alakult: azt is belekalkulálva, hogy a tesztelés alatt végig sarkköri időjárás uralkodott, szép eredmény. A váltó nem a pontosságáról lesz híres, kicsit lötyög és hosszú úton jár.

Terepre viszont nagyon alkalmas a nagy Suzuki, olyat tud, amit a sok társa nem. Az állandó négykerékhajtás, a differenciálmű és a felező segítenek az akadályokon – de azért nagyon durva hajlatokon ezzel is el lehet akadni. Van lejtmenetvezérlő is, a futómű pedig kifejezetten szereti a nagy dőlésszöget és a buckás talajt.

A kocsi nem olcsó: a listaár hatmillió környékén indul az alap benzinessel, a háromajtós dízelért pedig hétmilliót, az ötajtósért még félmillióval többet kell az aztalra tennünk. A Vitara nem SUV, se nem hobbiterepjáró, hanem kőkemény munkagép, bármennyire is próbálja a külsejével elleplezni. Terepen jól elboldogul, nem ijed meg egy vízmosástól, az off-roadozás után – ha valakinek nem bírta volna a gyomra – könnyen tisztíthatóak a kemény műanyagok. Hölgyeknek nem túl kifinomult a belső, nem elég személyautós a vezetési élmény. Aki csak városban használná, az nem fogja szeretni, de vidékre, keményebb utakra ideális partner.

Persze csak és kizárólag az ötajtós. A rövid változat gyártásának beszüntetésére aláírásgyűjtésbe kezdünk.

Kattintson bármelyik fotóra és megnyílik a képgalériánk!