Minden véglet veszélyes

Egy debreceni tanárnőt megtépett és megvert az egyik diákjának édesanyja, mert figyelmeztetőt adott az órán rendetlenkedő lányának. Lezárult a vizsgálat a szekszárdi szakképzőben, ahol diákok bántották saját társukat, sőt mobiltelefonnal rögzítették is a „jó bulit”. Íme, néhány az elmúlt napok híreiből. De a legsokkolóbb eset kétségkívül tavaly novemberben, a pécsi egyetemen történt, ahol egy 23 éves hallgató lövöldözni kezdett; a vérfürdő egy halálos áldozatot követelt, többen megsérültek.

– A fiúról kiderült, hogy elmebeteg, s ettől sokakban megszületett a felmentés: az ilyet úgyse lehet megállítani – emlékszik vissza dr. Rígler Ilona, a főváros XIII. kerületében, a Heim Pál Gyermekkórházban tavaly ősszel megnyílt Mentálhigiéniai Központ vezetője. – Holott nem kell ahhoz elmebetegnek lenni, hogy valaki végletes tettre vetemedjen. Az első, tizenhárom halálos áldozattal járó iskolai vérengzésről, amely 1999-ben az amerikai Columbine középiskolában történt, a világhírű szociálpszichológus, Aronson készített tanulmányt. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a két kamaszkorú elkövető súlyos önértékelési zavarokkal, kisebbrendűségi érzéssel küzdött, folyamatosan megélték önnön kirekesztettségüket, s ez vezetett a gyilkossághoz. Nálunk a pécsi volt az első halálos eset, de valószínűleg nem az utolsó. Engem a történtek után megkeresett egy lány, hogy az ismerőse régóta hasonló dolgokon töri a fejét. Egy anyuka pedig elmesélte, hogy a fia kijelentette: megérti a lövöldöző srácot, mivel ő is kitaszított az iskolában. Számtalan bizonyíték utal arra, hogy a pécsi egyetemista peremhelyzetbe került, elmagányosodott fiatal volt. Ezért senkinek se tűnt fel, hogy furcsán viselkedik, furcsákat mond. Ha bárki időben észreveszi, mi zajlik benne, és esetleg bevette volna valamilyen közös munkába, hogy érezze: fontos valakiknek, nélküle a többiek nem boldogulnak – talán minden másképp történik.

Az ölés és a gyerekek körében tapasztalható általános agresszió közt nem olyan éles a határ, mint gondolnánk – véli Rígler doktornő. Hozzáteszi: sok általános és középiskola alkalmaz különféle agressziókezelő programokat, ezek az adott helyen segítséget jelenthetnek, ám egy-egy fecske nem csinál nyarat.

– Az erőszak elburjánzásában több tényező játszik szerepet – folytatja. – Szokás ezért a videojátékokat és horrorfilmeket okolni, noha a gyökerek mélyebbre nyúlnak. A rendszerváltás előtt nem voltak akkora társadalmi különbségek, mint mostanában. Mindenki rendelkezett munkahellyel (sőt büntették azt, aki nem dolgozott), egyesek hajtottak, mások nem, de mindenki meg tudott élni. Akkoriban munkából ritkán gazdagodtak meg az emberek, viszont nem szorultak ennyien segélyre, és a mélyszegénység fogalmát alig ismerték. Ráadásul a szülők és a gyerekek sokkal több időt töltöttek együtt. Ma egyik oldalon a kényszerű álláshalmozás, másikon a munkanélküliség nyomorítja a családokat. Mindkettő szorongáshoz, frusztrációhoz vezet, ami rombolja az emberi kapcsolatokat.

Emellett szembeszökő eltérés mutatkozik anyagiakban, ami miatt irigykedünk egymásra. A gyerekek különösen, mert kicsi korban nehezen érthető, hogy ha neki van, nekem miért nincs…

Korunk másik jellemzője a közösségek hiánya. A hajdani ifjúsági mozgalmak minden gyereknek elfoglaltságot biztosítottak származásra, anyagi helyzetre való tekintet nélkül, és megteremtették az együvé tartozás élményét. Egyben bizonyos viselkedési normákat is szabtak, ha úgy tetszik: hivatalból törődni kellett egymással. Ma nem kell. Az említett okok következtében a családok nagy része se olyan közösség, mint régen volt, és ez ma nagyon hiányzik. Az empátiás készség javítása, az egymásra figyelés fejlesztése és nem utolsósorban jó közösségek létrehozása jelentősen csökkenthetné az agresszió terjedését.