Nevemben a sorsom

Sose tanulsz meg úszni – mondta az oktató Sors Tamásnak. De kevesen tévedtek nála nagyobbat. Eltelt néhány év, és az egykor égetnivalón eleven kölyök világcsúcsot úszott, majd a dobogó tetején találta magát, a magyar himnuszt hallgatva. Az út persze nem volt ilyen egyszerű.

Tamás koraszülöttként, a hatodik hónapban jött világra, és már akkor látszott, hogy jobb keze nem úgy fejlődött, ahogy kellett volna. Bár a későbbiekben különösebben nem foglalkoztatta, édesanyjától – aki kétéves kora óta egyedül neveli – tudja: előfordult, hogy egészséges kezével ütötte a másikat, miért nem nőtt meg normálisra.

Másodikos volt, mikor nagymamája vásártéri lángossütőjében felfigyelt rá az akkor még régiségekkel kereskedő úszóedző, Petrov Anatolij – vagyis Tolja bácsi, ahogy mindenki hívja. Elvitte az uszodába a hiperaktívnak kikiáltott fiút. De Tamás kezdetben nem látszott különösebben tehetségesnek. 2005-ben aztán fordult a kocka. Jöttek sorban az eredmények. Először egy helyi verseny, majd a 2006-os világbajnokságon – ahová ki sem akarták vinni – hosszú hajjal elért bronzérem, végül az igazi áttörés: a pekingi paralimpián megszerzett arany. Ekkor Tamás edzője már Iván, Tolja bácsi egyik fia volt.

– Nézz rá, mekkora tenyere van, és milyen nagy a talpa. Iszonyatosan erős, ráadásul igazi versenyzőalkat: nem görcsöli, nem agyalja túl a dolgokat, a sportpszichológusnak nincs vele sok dolga – magyarázza az edző, miközben Tamás szerényen mosolyog.

Élete fenekestül felfordult: az edzőtáboroknak és a versenyeknek köszönhetően Szingapúrtól Amerikáig, Izlandtól Dél-Afrikáig a fél világot bejárta. Az utazások anyagi hátterét legtöbbször saját zsebből, az egyesület pénzéből és némi városi hozzájárulásból állják. Az államtól még a válogatott által a nemzetközi versenyeken viselt melegítőruhát is csak kölcsönbe kapják. A támogatók pedig a parasportolók körül sajnos nem tolonganak. Az igazsághoz tartozik, hogy Tamásnak a pekingi paralimpián elért eredményért sok pénz ütötte a markát. Miután megszerezte a jogosítványt, vásárolt magának belőle egy autót, és nagyszüleinek a kertvárosi panellakásuk közelében egy családi házat. A többit lekötötte. Mint mondja, elsősorban nem a pénz motiválja.

– Száz méter háton a tavalyi Európa-bajnokságon elég esélytelen voltam. A futamot pont október 23-án tartották. Azért sikerült győznöm, mert azt akartam, hogy az ünnepnapon az én himnuszom szóljon – emlékszik vissza, majd a pekingi paralimpiai győzelem előtti perceket is felidézi: – Amikor az ember már vagy tízezerszer leúszta azt a bizonyos száz métert, és ott áll a startkövön, ahol minden másodperc egy örökkévalóság, akkor csak arra tud gondolni, hogy ez most az utolsó száz lesz. Az a száz, amiért évekig dolgoztam. És akkor csak hajtok, megyek, hogy ne vesszen minden kárba.

Tamás elsősorban ezt a kitartást tanulta meg az úszás kapcsán, amiben – önkritikusan bevallja – előtte nem jeleskedett. Gimnazista korától magántanuló lett, hiszen ebbe az életmódba nem fér bele a tanítási órák rendszeres látogatása. Hiányzik a közösség, az osztály, és naponta csöndben órákig úszni nehéz, monoton munka. Szerencsére sok barátja akad az úszók között is, ami némileg kárpótolja.

– Amit elvett tőlem a sors, azt sokszorosan vissza is adta. Szeretem a nevem, és hiszek is a sorsszerűségben – mondja. Majd egy példával alá is támasztja. Hirdetőújságban látta, hogy olcsón lehet autóba való gumiszőnyeget vásárolni az egyik nagyáruházban. Mire odaért, elfogytak a szőnyegek, így hát átsétált egy autósboltba. Ott azonban kártyával nem tudott fizetni, így keresett egy bankautomatát. Az automata rossz volt. Ekkor telefonált a barátja, hogy szeretné születésnapja alkalmából felköszönteni. Találkoztak, és Tamás egy nagy papírdobozt kapott tőle ajándékba. Kibontotta: gumiszőnyeg lapult benne.