A naplemente becsülete

Ajándék szabadidő
Manapság a hatvanas, hetvenes éveiket taposók is a fiatalokat megszégyenítően aktívak lehetnek. Ha szaggat a lábuk és nem hajlik a derekuk, bizony hajlamosak a „vénség” számlájára írni, pedig maguk is sokat tehetnek azért, hogy meghazudtolják a korukat. A nyugdíjas évek – ha úgy vesszük – egy csomó szabadidővel ajándékozza meg a korosakat.

Végre jut elég idejük magukra is! Élhetnek a hobbijuknak, amire munka mellett alig jutott idejük. Járhatnak kirándulni akár hétköznap is, kihasználva az ingyenjegyet. Főleg pedig dédelgethetik az unokákat, míg a gyerkőcök szülei egyik állásból a másikba rohannak. Nyugat-Európában már egyre több szépkorú kapott rá a kedvtelve öregedés ízére: ők azok, akik sokat utazgatnak és hosszú hetekig vakációznak, ugyanis már nem kell számolgatniuk a szabadság szűkös napjait. Ha kedvük tartja, moziba, színházba vagy épp motorozni járnak. Őket irigyelve a lótásba-futásba belefáradt középkorúak már azt gondolhatják: lám, az édes élet csak hatvanöt után kezdődik.

Aki kíváncsi…
Nemcsak a testi, de a lelki korosodás is hozzáállás kérdése. Almási Kitti lélekgyógyász szerint a gyász és a válás sem egyformán visel meg mindenkit – minden attól függ, ki hogyan reagál a problémára. Aki belesüpped a bánatba, azt hamarabb megtalálják a testi nyavalyák is. Ellenben, aki társa elsiratása után megtölti értelmes elfoglaltsággal a következő éveket, az ép lélekkel juthat át a válságon, s akár újra társra lelhet.

A párosan élőknek sem árt, ha odafigyelnek arra, hogy a rutin és a megszokás ne koptassa el a kapcsolatukat. A családtagok manapság egyre kevesebbet beszélgetnek, jószerivel társas magányban élnek, mivel csak a televízió kelti fel a figyelmüket. A fiatalosság egyik titka, hogy kíváncsiak legyünk: a párunkra, a gyerekeinkre, az unokáinkra, a világra.

Könnyen lehet, hogy a közmondásnak pont az ellenkezője igaz: aki kíváncsi, későn öregszik meg.

Eredendő magány
Müller Péter, 74 éves kora dacára, ma is igen aktív, s nemcsak íróként, de a Párkapcsolatok Klinikájának előadójaként is szívesen megosztja élettapasztalatait közönségével. Azt tartja, a házasság intézményének válsága nem új keletű dolog, tulajdonképpen azóta tart, mióta az első emberpárt kiűzték a paradicsomból. Legfeljebb régen a szőnyeg alá söpörték a gondokat.

Ahogy telnek az évek, a korosodó párok vagy összecsiszolódnak, vagy épp akkor lesz elegük egymásból. Az idős Tolsztojnál például 82 évesen szakadt el a cérna, és egy éjjel úgy érezte, egy percig sem tud tovább otthon maradni. A nagy író éjnek évadján elindult egy szál ruhában a vasútállomás felé. Úgy érezte, ő csak csendben és békességben akar élni, ám otthon, a perlekedő nejével ezt lehetetlennek látta. Vonatra szállt, hogy egy zárdában nyerjen nyugalmat, de szerencsétlenségére tüdőgyulladást kapott, így a nagy szabadságot már nem élvezhette.

Mi volt a titkuk a régi öregeknek, hogyan tartottak ki évtizedekig egymás mellett? – erről is mesélt az író.
– Az apai nagyapám úgy varázsolta nyugalmassá a házasságát, hogy mindennap kiment a közeli játszótérre, és leült a padra. Ott élte az életét, ott tartotta a „fogadóóráját”, társalgott az ismerőseivel. Általá­ban csak este ballagott haza, amikor a nagyanyám már aludt – mesélte a családi históriát Müller Péter. Ha a nagyapa ne adj’ isten mégis otthon maradt, a koros házasok közt kitört a háború.

A másik, anyai nagyanyjára viszont úgy emlékszik az író, mint igazi bölcs, királynői tartással bíró asszonyra. Ő úgy élt a férjével, a felvidéki kisváros vérmes hentesével, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szült neki öt gyereket, ám amikor úgy érezte, hogy a nagytermészetű ura ágybeli igényeit már nem tudja ki¬elé­gí­teni, nagyvonalúan elnézte, hogy a pirospozsgás férj néha elkalandozzon.

– Sokszor nem is a másikkal van bajunk, hanem az önmagunkkal való rossz viszony mérgezi a párkapcsolatunkat – magyarázza Müller Péter. – Ki az, akivel a legvéresebb konfliktusba kerülhet az ember? Hát a felesége. A párom az, aki mindig ott van mellettem. Lát engem papucsban, lát betegen, lát, mikor komisz vagyok, s aztán lát majd haldokolni is. Ez néha tényleg túl sok, és csak úgy lehet elviselni, ha biztosak vagyunk benne, hogy mindvégig egy hajóban evezünk. Könnyű akkor szeretni a másikat, amikor fiatalok vagyunk és szerelmesen lángolunk. Lassan azonban elkezdünk gyűrődni, kopni, és a végén ott él egymás mellett két öreg ember. Ezt csak akkor élhetjük meg szépen, ha hiszünk benne, hogy a házasságok az égben köttetnek – okít az író.

Müller Péter 1955-ben, 19 éves korában pillantotta meg azt a nőt – szerinte Pest egyik legszebb asszonyát –, akiről tudta, hogy vele akarja leélni az életét. Ám négy év kellett hozzá, hogy álmai asszonya – három férj után – így szóljon hozzá: „Kiskutyám, vegyél el engem feleségül!” Szó nélkül elvette. S ennek már fél évszázada.

– Hiába talál az ember egy eszményi társat, még mindig ott a sors forgandósága. Ám aki tudja, hogy ő kicsoda, és harmóniában él magával, az elváltan vagy özvegyen is képes derűsen élni – véli az író. Szerinte mindannyian eredendően magányosak vagyunk, a többiek legfeljebb csak segítenek nekünk élni.