Megfosztott apa

De megnézhetjük az érem másik oldalát is, amikor a gyerek nem akar tudomást venni az apjáról – ez az én esetem. Nyolcéves volt a lányom, amikor elváltunk. Tudom, hogy mindig két ember felelős egy kapcsolat tönkremenéséért, de ma – húsz év után – is azt gondolom, a feleségem nagyon rossz természete miatt történt.

Amikor elvettem, csinos, rendes lány volt, kissé hegyes modorral. Aztán egyre rosszabb lett: örökös pattogás, veszekedés, elégedetlenség, rosszkedv uralkodott el rajta. A kislányt imádtam, ezért maradtam, de aztán mégsem bírtam tovább. Igaz, beleszerettem egy másik nőbe, akivel a mai napig boldog házasságban élek. De a feleségem ezt soha nem bocsátotta meg. Holott már egyáltalán nem szeretett, szinte örült is, amikor elmentem. Mégis ellenem nevelte a lányomat. Akadályozta a láthatásokat, volt úgy, hogy órákig váratott az utcán, mire kiadta Mártikát, máskor különböző kifogásokkal élt. Mivel bíztam a belátásában, nem pereltem. Talán ez volt a hiba, mert a lányom ebből azt szűrte le, hogy nem harcoltam érte. Végül szinte teljesen megszakadt a kapcsolatunk. Ma már csak egy karácsonyi lap váltására korlátozódik…
Azóta sem gyógyult be ez a seb, magamat is hibáztatom, de elsősorban a volt feleségem gonoszságát. Hát, ilyen is van.

Üdvözlettel: Ferenc

Kedves Ferenc!
Ismerős a története, nem egy ilyent láttam már. A sértett fél csak a gyerek által tud törleszteni, és meg is teszi. Mit sem törődve azzal, hogy a saját gyermekének árt vele. Mert Márti is sokkal szegényebb lett, hogy megfosztották az apjától. Itt most nem idézhettem hosszú levelét, amelyből az tűnik ki: ön mindent megtett, hogy fenntartsa lányával a kapcsolatot, de az asszony „győzött”. Meglehet, egyszer majd a lánya is ellene fordul ezért. Ami meg a lánya viselkedését illeti, érthető is, meg nem is. Érthető, hiszen nyilván olyan légkörben nőtt fel, amelyben mindig az apját szidták, és úgy élte meg, hogy őt is elhagyták. Ugyanakkor felnőtt nőként adhatna egy esélyt az édesapjának, hogy a saját szemszögéből is elmagyarázhassa a történteket. De talán még nem késő. Van, aki akkor érik meg a belátásnak erre a gesztusára, amikor már ő maga is szülő lett.

Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes