Idősek: megszokni vagy megszökni

Laci bácsi nyolcvanöt évesen egy hónapja került be a megyei fenntartású idősek otthonába. Az idős férfi szellemileg teljesen friss, korához képest fizikailag sincs rossz állapotban, de magas vérnyomása miatt felügyeletre szorul.

– Elláttam magam, csak a gyerek nem volt nyugodt. Megbántam, hogy bejöttem ide. Unatkozom – panaszolja, még el is sírja magát egy kicsit. De ha a fiát kérdezzük, Laci bácsi tanyai önellátása nem volt ám olyan szép, ahogyan ő emlékszik rá.

– Mindennap ott voltam nála főzni – meséli a lakó ötvenes éveinek végét taposó fia. – Azt se akarta engedni, hogy az ebédet kihordják. Én egyedül vagyok, dolgozom, magamnak nagyobb adagokat főzök, azután lefagyasztom. Azt mondta a tata, hogy annak hűtőíze van.

Ez az apróság végül oda vezetett, hogy Laci bácsiban megérett az elhatározás: otthonba megy. A fia nem küldte, sőt óvakodott ennek a látszatától is, de az öregember érezte, hogy az ellátása terhet jelent, és az ebéd körüli hercehurca volt a végső csepp a pohárban.

– Nem akart a fiam ebédet főzni, azt mondta, hogy majd megrendeli a menzáról. Az nem ér semmit – legyint megvetően Laci bácsi. – Inkább bejöttem ide.

Ez a történet talán a leginkább jellemző abból a bő tucatból, amelyet meghallgattam az idősotthonban. Tipikus abban, hogy a szülő ellátása valóban nehézséget okoz, de a gyerekek nem akarják a döntést meghozni, a még szellemileg tiszta idősre hagyják annak a kimondását, hogy az intézmény lesz a megfelelő megoldás.

– A családdal együtt döntöttünk – közölte Juli néni, egy szintén nyolcvanon túli, okos kis asszony, majd rögtön rácáfolva folytatta: – A család eldöntötte, hogy egyedül nem maradhatok, megkérdezték, hogy hova akarok menni. Vagy otthonba, vagy a lányaimhoz. Ha az utóbbit választom, havonta hol az egyik helyre, hol a másik helyre kellett volna költöznöm. Hát inkább ide jöttem.

Az eddigi példákban a beköltöző szellemileg friss. De beszéltünk olyan asszonnyal, aki édesanyját azért kényszerült behozni, mert azt az előrehaladott leépülés állapotában percekre sem lehetett magára hagyni, még a szomszéd láncra kötött medveölő kutyájához is odatipegett. Egy másik asszony először házi gondozással próbálkozott, kapott is olyan cselédet, aki kosztért-kvártélyért vállalta az édesanyja felügyeletét, de a zavart öregasszony elmarta a háztól az összes jelentkezőt, mert sokallta, amennyit ettek. Ezekben az esetekben a döntést a hozzátartozóknak kellett felvállalni. Egy dolog azonban elhatározásra jutni, másik dolog együtt élni vele – ez az igazság mindkét félre vonatkozik.

Laci bácsi például azt pedzegette a fiának, hogy kimenne az otthonból – mire heves ellenkezés volt a válasz, ráadásul az intézmény „főnöknőjének” is a tudomására jutott a dolog.

– Letiltottak, most nem mehetek haza a tanyára, amíg itt meg nem szokok – szomorkodik az öregember, aki úgy érzi, még arra se volt jó a beköltözés, hogy a fiának könnyebb legyen. – Eddig is naponta járt hozzám, most is naponta jár – panaszkodik Laci bácsi, aki szerint ennyi erővel járhatna a fia hozzá a tanyára is. Szintén nehezen békül saját döntésével az az asszony, aki teljesen zavart édesanyját „adta be” az intézménybe a már említett kutyás affér után.

– Lelkileg rossz érzés, hogy ő most itt van – sóhajt fel. – Néha úgy érzem, hogy eldobtam őt, pedig szó sincs róla, mindennap bejövök hozzá.

Hasonló nyílt önvád csak nagyon kevés hozzátartozói beszámolóban bukkan fel – annál gyakoribb a napi szintű látogatás. A közvélemény szemében már nem igazán bűn intézménybe adni a szülőt: a mostani szabályok szerint csak nagyon beteg, legalább napi négy óra ápolásra szoruló idősek kerülhetnek be az állami fenntartású otthonokba. Java részük túl van a nyolcvanon, és egy éven belül a lakók harmada lecserélődik.

– Egyetlen kívülálló kérdezett tőlem olyat, hogy na, be bírtad tenni anyukádat? – meséli az az asszony, akinek édesanyja a házi gondozókat nem tűrte meg maga mellett. – Ne szóljál te semmit se, mondtam neki. Szegény anyósomat is ápoltuk, kilencvenhat volt, amikor elment. A férjemnek a bátyja nem sokkal később halt meg. Én hatvannyolc éves vagyok.

A fenti mondat szintén kulcs a helyzet megértéséhez: az idős szülei ápolásával megterhelt nemzedék aktív éveinek a végén jár vagy nyugdíjas. Kiszolgáltatott helyzetben van a munkaerőpiacon vagy már maga is beteges, esetleg huszonéves gyerekeit is eltartja. Az otthon szükségmegoldás, ugyanakkor a többség szá­mára nagyon fontos, hogy a magának is bizonyítsa: nem hálátlan a szüleivel.

– Ezt a helyzetet a hozzátartozóknak sokszor nehezebb feldolgozniuk, mint a bekerülőknek – magyarázza az intézmény vezetője, aki szerint míg az idősek három hónap szélsőséges hangulatingadozás után megszokják a helyzetet, addig a hozzátartozónak ez egy évbe is beletelhet. – Van olyan, aki naponta háromszor bejön, nem tudja elengedni a szülőt. Ilyenkor megkérjük, hogy ne legyen napi látogatás, mert az ellátott nem érzékeli a változást, nem tud beilleszkedni. Ha a hozzátartozó azt mondja neki, hogy két hét múlva jön, akkor azt fogadja el. Ha mindennap jön, akkor a lakó teljesen hozzászokik. Holott a napi látogatás túl nagy teher a hozzátartozónak, csak azért csinálja, mert ő sem bír elszakadni.

A beköltöző új lakcíme az idősotthon lesz: ezzel sem szeretnek szembesülni a hozzátartozók, ahogy azzal sem, hogy a lakónak hamarosan nyilatkoznia kell arról, ki fogja eltemettetni.

– Ez az idősnek nem okoz gondot – állítja az intézményvezető. – Ő már korábban elrakta a szekrénybe azt a ruhát, amiben szeretné, ha eltemetnék. Általában kéri, hogy ezt hozzák be. Ilyenkor depressziós hangulat alakul ki. A hozzátartozók behozzák a ruhát, és neheztelnek ránk. Pedig a halált nem lehet elkerülni.

Ilyen minidrámákból évről évre több játszódik le. A bekerülés feltéte¬lei szigorodnak, ennek ellenére az általunk meglátogatott intézményben a várólista kétszer olyan hosszú, mint tavaly. És miként fog mindez megváltozni, ha a családtagoknak törvénybe iktatva lesz kötelező odahaza ellátni idős szüleiket, hozzátartozóikat? Ez már egy másik kérdés…