Daróc az emeleten

A párnákat, terítőket egy nyolcvanhét éves néni hímezte – mit hímezte? – hímzi. Ésik Sándorné, az ismerősöknek Erzsike néni a férje halála után váltott lakhelyet, most tíz éve foglalta el a piac melletti sarokház egyik lakását. Nehéz volt a váltás, meséli, de azt nem várhatta el a fiától s a menyétől, hogy költözzenek hozzá Mátészalkára, hiszen mindketten Nyíregyháza ismert közszereplői, ezernyi gonddal, kötöttséggel, nem kis felelősséggel.

– Kezdetben bizony még sírtam is, hiszen nem ismertem itt senkit, de aztán megbarátkoztam a környékkel – kínál hellyel bennünket a nappalijában, és már nyitja is a szekrényajtókat, hogy mutassa, mivel telnek a napjai a második emeleten.

Főleg beregi keresztszemest hímez, mint ahogy egész életében. Farkasfogas, fenyőfás, gránátalmás minták díszlenek a vásznon – no de itt álljunk meg egy percre! Azok a vásznak ugyanis nem „mai gyerekek”. A legfiatalabb is van vagy harmincéves, de az igazi, érett vásznak fél évszázadnál is öregebbek. Azokat még ő maga vagy az édesanyja szőtte otthon, Darócon. Talán még olyan is van köztük, aminek a magját ők vetették. Mármint a kenderét, amiből köztudottan a vászon készül. Vetik, kapálják, nyüvik, tilolják, fonják, s nem utolsósorban áztatják, a fülpösdaróciak a Holt-Szamosra hordták.

– Na, az az egy volt, amit nem szerettem! Féltem a nadálytól. Amúgy minden falusi munkát imádtam, amint a testvéreim, a féltestvéreim is. Heten voltunk testvérek, de édesapámék felneveltek négy árván maradt rokongyereket is. Úgyhogy minálunk egy vasárnapi ebéd nem egy tyúkból állt. Édesapánk porciózta szét az ételt. Én azonban nemigen kedveltem a húst, a porciómat mindig „eladtam” valamelyik húgomnak, bátyámnak. Fillérekért persze, nem volt akkoriban pénze a felnőtteknek se, nemhogy a pulyának.

Tizenegy éhes száj – bizony nem kis felelősség. De az édesapa, Kuritár Lajos híresen jó gazdálkodó hírében állt, a kertészet volt a mindene. Volt olyan esztendő, amikor csak őszirózsát termelt egy egész holdon.

– El sem tudja képzelni, milyen gyönyörűség volt abban kapálni. De hogy mit kezdtünk annyi virággal, látják, azt a mai napig se tudom. Pedig sokszor eszembe jut az álmatlan éjszakákon az a nagy, színes tábla – messzi földről csodájára jártak.

Lett volna ott mást is csodálni, például öt hold gyümölcsöst – de azt elvették az apjától. Jött a fordulat, a téeszvilág, és a haladás nevében le kellett mondaniuk a frissen telepített almásról. Ennek dacára túlélték, Erzsike néni pedig egy mátyusi fiatalemberben hamarosan megtalálta élete nagy szerelmét, későbbi párját.

Ült egy nagy halom paszuly közepén, mikor meglátta. Pont ilyen ember kellene nekem, gondolta, de lehet, hogy mondta is, mert rá egy évre megvolt az esküvő. Nemsokára Mátészalkán építkeztek. S míg az ura járta a megyét, ő őrizte a családi fészket. Közben hímzett.

Akkor még működtek a háziipari szövetkezetek, kelendők voltak a hagyományokat ápoló, hihetetlenül aprólékos munkával készülő portékák. Megszámlálhatatlanul sok párna, futó, terítő került ki a keze alól. Ma már csak a maga gyönyörűségére dolgozik. Meg az unokákéra. Akik már cikáznak a világban, de a nagymamáról se feledkeznek meg. Ez a másfél szoba nekik is Fülpösdaróc.