Nissan Pathfinder: túl egy határon

A Nissan nagyot dobott a Navarával, mert bár ugyanazt tudja, mint a konkurensek, mégis annyival masszívabbnak és brutálisabbnak néz ki, hogy szó nélkül nem lehet elmenni mellette. Kevesebben ismerik azonban a nagytestvért, a Pathfindert, ami gyakorlatilag ugyanaz az autó, csak nem pick-up, hanem valódi terepjáró. Az elmúlt évben kapott facelift apróságokon módosított: például megváltozott a lökhárító, így 8 centivel hosszabb lett az autó. A karakán, férfias, lehengerlő megjelenés megmaradt, s nekem nagyon tetszik a nagy kocka forma is: látszik, hogy nem akartak finomkodni a tervezők. A Pathfindernek sok köze nincs a ma divatos városi terepjárókhoz, vérbeli hegylakó. Van tehát nagyon fejlett négykerékhajtás, amit a váltó előtt lévő kapcsolóval szabályozhatunk. Alapesetben automatika osztja el a tengelyek közt a nyomatékot, és igyekszik két kereket hajtani, de van 4H és 4L fokozat is: előbbi hóban, sárban és homokban, utóbbi pedig igazán extrém körülmények között segít.

Az utastér hatalmas, az első ülések kényelmesek, lehet bennük terpeszkedni  – kár, hogy a második sorban már méltatlanul kicsi a hely. Nagyra nőtt felnőtteknek elég kényelmetlen, viszont az ott helyet foglalók kaptak saját klímaszabályzást. Van harmadik sor is, amit a padlóból lehet egy mozdulattal felnyitni, ide is inkább kistestű barátainkat érdemes száműzni. Családdal viszont szuper, a gyerekek mindenhol kitűnően elférnek. A csomagtér 5 üléssel több, mint 500 literes, faltól falig, padlótól plafonig pakolható, de hét üléssel is marad még 200 liter.

Barátságos és gyorsan megszokható a vezető élőhelye, egy bajom volt csak vele: minden nagyon műanyag. Ebben a kategóriában nagyon kevés, amit a Pathfinder belül fel tud mutatni: az az érzésem, hogy egy minden luxussal teletömött teherautóban ülök. Az érintős navigációhoz beépített merevlemez is jár, amire felmásolhatjuk a zenéinket, de van lejtmenetvezérlés és tolatókamera is.

A legdurvább Nissan dízel került a Pathfinder-be: a 3 literes V6-os a 231 lóerejével és 550 Nm-es nyomatékával komoly erőt borít az aszfaltra (vagy épp a kukoricaföldre, ahogy tetszik). A hangja elég selymes, de azért hallottunk már szebb hangú hathengeres dízeleket is. A komoly teljesítményhez, ahogy vártam, komoly fogyasztás is társul: 11 litert gond nélkül eltüntet 100 kilométeren vegyesben, 9 alá pedig még országúton is lehetetlen leszorítani. Abba pedig inkább bele se menjünk, hogy kizárólag városban, dugóban használva mennyit enne... Egyébként sem odavaló. Nyilván szerepet játszik a magas fogyasztásban a hétsebességes hagyományos automata váltó, ami új fejlesztés, de valahogy mégsem az igazi: túl sokat gondolkodik.

A vezethetőségen erősen érezhető a teherautós múlt: a kormány tekergetésére erőteljes dőlésbe kezd a kasztni. Egyenes úton kicsit megrángatva a volánt viccesen „csúszni” kezd a nagy test: persze a kerekek tapadásával nincs baj, egyszerűen csak ekkora a kilengése a kabinnak. Sportos tulajdonságai egyébként sincsenek, ráadásul a nagy testtel időnként a fékek is kínlódnak.

A Pathfindert igazából a Navara öli meg. Ugyanis hátsó dobozzal, csúcsfelszereltséggel gyakorlatilag érezhetetlen a különbség, mégis bő 6 (!) millióval olcsóbb. Ez azért elég súlyos érv, hiába fér be akár hat illegális bevándorló a fullos Pathfinderbe. Az ára miatt pedig már a prémium szegmensben kényszerül mérlegre kerülni, ahol azért minőségben és presztízsben nehezen érvényesül. Ezzel együtt szerethető autó, nem kell vele a Nemzeti Színház parkolójában sem szégyenkezni, mialatt komoly hegymászásra is képes. Ám a legjobban azt szerettem benne hogy gyakorlatilag tökéletes családi autó: minden befér, mindenhol elmegy, kényeztet, de mégsem kelt irigységet.

Bármelyik fotóra kattintva megnyílik a képgalériánk!