Eleven nyílként röppennek

Nos, nem az a legfontosabb, hogy nincs rajtam a szülői felelősség súlya. Sokkal inkább a boldogságos szemlélődés árnyéktalan öröme, a teljes elfogadás mámorító zsongása jár át. Mert nem akarok én már nevelni, faragni, regulázni se szép szóval, se szúrós tekintettel. Arra ott vannak kis kincseim istenadta szülői.

Barátom felnevet: – Pedig mennyit durcáskodtál, mikor még csetlő-botló apaként olvastuk e sorokat: „Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.”

Igen, ízlelgettük a Libanonból New Yorkba bevándorolt Khalil Dzsibrán maronita keresztény író gondolatait. Akkortájt megzavarodtam: lehetséges volna, hogy lényegében semmit sem konyítok gyermekeim testi-lelki kiműveléséhez?

De hát mi másfélék lehetnének a porontyaim, mint amilyenné nekem kell palléroznom őket? Beléjük oltom a szépet, jót, hasznosat és okosat, amiből számost én is úgy kaptam a szüleimtől. Jó, jó, felmenőim némely álláspontját kiiktattam a sorból, és be-behelyettesítettem az enyémekkel. De hát ez a világ rendje: a gének, na meg a tudás (imitt-amott felülvizsgált) átörökítése.

Ma már könnyű lajstromba vennem, makacskodásaim hogyan hajszoltak nemkívánatos zsákutcákba, ahonnét aztán a lányaim – saját felismeréseikre hagyatkozva – szerencsére ki-kifaroltak. Nézem, hogy most mi mindent tesznek másképp az unokáimmal, mint amit jómagam csepegtettem, töltögettem beléjük (lám, elvégezvén hát ők is a megkerülhetetlen átértékelést).

Gyermekeim, bocsássatok meg: mulasztásom jóvátehetetlen, de kárpótlásul íme, a kezetekbe adom a kulcsot. Unokáim, tudatom veletek: megpróbálok olyanná lenni, mint ti vagytok:

„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár veletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok. Mert nekik saját gondolataik vannak. Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok. Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem meg nem reked a tegnapban.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el. Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak. Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása: mert ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.”