Szerelem: jobb, mint a drog

Mindig lesz egy csipetnyi csoda abban, hogy mitől is lobban szerelemre az ember, s miért éppen azt választja, akit. Helen Fisher kanadai-amerikai szerelemkutató kitartóan keresi az okát, miért élet-halál ura e romantikus szenvedély. Három tucat országban ötmillió párkereső töltötte ki az általa összeállított kérdőívet. Az antropológusnő attól sem riadt vissza, hogy harminchét őrült szerelmes agyát képalkotó orvosi berendezéssel vizsgálja meg, hogy meglelje az egyik legerősebb emberi érzés forrását. Alanyai között akadtak a boldogságtól repesők és elhagyott csalódottak is. Lássuk, mit talált!

Ha a szerelmesek agyát akkor vizsgálták meg MRI-készülékkel, amikor a kedvesük fényképét nézegették, aktivitást figyelhettek meg az agyalaphoz közeli kicsi részen. A szenvedély azokat a sejteket serkentette, amelyek a szervezetet felpörgető hormont, a dopamint állítják elő. A „szenvedély pontja” tehát az ősi, létfontosságú szerepet játszó agytörzsben búvik meg, méghozzá a jutalmazásért felelős területen. Mélyebben, mint az érzelmek vagy mint a gondolkodás... Furcsa módon éppen ez a pont válik aktívvá akkor is, amikor a kokainisták a szokásos adagjukért sóvárognak.

A szerelem – a kutatók szerint – nem más, mint rögeszme, viszont éppoly elemi vágy, mint az éhség vagy a szomjúság. Az örök Rómeó nem eszik, nem alszik, éjjel-nappal a választottjára gondol, képtelen lejönni a „szerről”. A biológia tréfája, hogy a visszautasítás nemhogy csitítaná az őrült vágyakozást, ellenkezőleg: akit elhagynak, még inkább ragaszkodik a rögeszméjéhez. Minél gyérebb a remény, annál sóvárgóbb érzés keríti hatalmába a hoppon maradt férfit és nőt – ez immár bizonyított tény. Ezért tesznek kockára mindent a szerelmi lázban égők – akár a kábítószeresek –, hogy megnyerjék az élet „fődíját”. Erre mondta azt Platón: „A szerelem istene a szükség állapotában lakik.”

Aki a romantikus érzés hálójába bonyolódik, könnyen úgy járhat, mint a szenvedélybetegek. A lélekgyógyászok hasonló módszereket ajánlanak a szakítás után sebeiket nyalogatóknak, mint a kábítószertől szabadulóknak. Az „elvonókúra” idején tilos nézegetni a hűtlen kedves fényképét, ajánlott kitörölni a telefonszámát, s a túlélés jegyében vissza kell utasítani, ha azt ajánlja: „legyünk barátok”. A leszokást itt is visszaesések követik, ahogy az alkoholfüggő újra és újra megenged magának „egy utolsó sört”.

Amikor egyetemistákat faggattak arról, visszautasította-e már őket valaki, akit igazán szerettek, s ők utasították-e már vissza a feléjük áradó érzést, a diákok több mint 95 százaléka igennel felelt. A vonzódás kémiája bonyolult tantárgy. Talány, hogy milyen sugallatra választunk párt, holott még az elefántoknál is létezik olyan, hogy szerelem első látásra. Egy biztos: a szerelmi képességet azért ültette belénk az evolúció, hogy ne óvatoskodjunk, amikor szaporítanunk kéne az emberi fajt, hanem hanyatt-homlok vessük bele magunkat a családalapításba. A má­mor úgy 2-3 év után lecseng, s addig általában még kitart, míg a gyerkőcök felcseperednek, majd a felhangoltságért felelős hormonok visszaállnak a hétköznapi szintre. Jó esetben eztán már az összetartozás érzése kovácsolja egybe a társakat. Akadnak azonban olyanok, akik állítják: 10-25 év után is romantikus hévvel kötődnek a párjukhoz. Helen Fisher belenézett az agyukba, s meglepve látta, hogy igazat mondanak: e ritka szerencsések agyában még évtizedek múlva is felizzik az a bizonyos jutalmazó központ, ha meglátják a házastársukat.

Ők azok, akik nyolcvanévesen is mosolyogva szorongatják egymás kezét a szociális otthonban. Mi a titkuk? – nos, ezen a tudósok egyelőre csak törik a fejüket...