Bárki, bármikor elkezdheti!

Jobb agyféltekés rajzolásra gyűltünk össze vagy tucatnyian. Hogy ez mi fán terem? Nos, itt nem a rajzművészeknek készülőket, a formák-alakok felkent létrehozóit pallérozzák, hanem a hozzám hasonlókat, akik éppenséggel nem állnak pertu barátságban a rajzpapírral és a ceruzával. A jobb agyfélteke főszereplése pedig azért indokolt, mert itteni haladásunkhoz el kell felejtenünk, mit üzen okos és logikus, tehát a gondolkodásban élen járó bal féltekénk. Hiszen a jobb félteke a játékos alkotás birodalmát rejti magában, ahol mindenre képes vagyok, csak hagynom kell, hogy sosem ismert énem előbújjon belőlem.

A technika megismerésében Horváth Anna festő, divat- és textiltervező az útikalauzunk, aki gyerekkora óta rajzol, fest, szobrászkodik. Külföldön alaposan megtanulta, hogy az ötlettől a megtervezésen át akár a szabásminta elkészítéséig uralja a mesterségét. Hazatérve a galéria kurátorául szegődött, s lett a „műgyűjtőképzés” felelőse. A kezdő gyűjtőknek ugyanis roppant hasznos megismerniük a rajzolás, a festés fázisait, hogy minél avatottabb szemmel válogathassanak a megvételre kínált művek közül.

– Nem a tanítás és nem a tanulás a dolgunk. Tereket ábrázolunk, nem tárgyakat. A jobb agyféltekés rajzolás eszköz és technika a teremtés örömének megismeréséhez – hangsúlyozza Anna, aki olyan természetes kedvességgel buzdít és dicsér, hogy előbb-utóbb mindenki belátja: vajha mennyi önfelszabadító mű előállítását mulasztotta el idáig…

Nemek, korosztályok, foglalkozások vegyesen képviseltetnek a csoportban. Szántóné Alimán Krisztina és Alimán Réka testvérpár: személyükben a műkörömépítés változatainak gyarapítása és a diáklány kíváncsisága ösztökélte a beiratkozást. Szijj Edina légiutas-kísérő hallomásból szerzett tudomást a tanfolyamról, míg Czapár János és Nemes Péter az interneten bukkant rá a meghívóra.

A kétszer kétnapos fekete-fehér „kiképzésen” szó kerül még méretekről és szögekről, rézkarcról és szitanyomatról, de nagymesterek segédeszközeiről is. Az ezt követő újabb kurzuson pedig, akinek csak kedve tartja, belemerülhet a színek világába, miközben tisztába jöhet keveréssel és harmóniával. A harmadik fokozat a haladóké, ahol ki-ki a neki tetsző irányba haladhat tovább, akár még pasztellképet is készíthet.

A papíron nyomot hagynak a puha és kemény ceruzák, közbetörölgetnek a radírok. Arcélet rajzolunk, előbb jobb, aztán bal kézzel. Egyszerű hullámvonalat ismétlünk, az eredetihez mérten több-kevesebb hasonlósággal. Aztán meg pontok, vonalak sűrűsödnek, állnak össze és válnak szét, tónusok, árnyékok kergetik egymást a gyakorlatokban.

Legizgalmasabb munkámnak a karosszékben ülő idős férfit megörökítő rajz lemásolását érzem. A grafikát fejjel lefelé tartjuk, úgy haladunk részletről részletre, a cipőjétől a feje búbjáig. Az eredetit letakarom egy üres lappal, s azt lefelé mozgatva mindig csak annyit szabadítok fel a látványból, amennyin éppen munkálkodom. Végre összehasonlíthatom a kettőt: azért találok egyezéseket.

– Elárulom, egy Picasso-portrét másoltatok. Ugye, milyen szép a rajzotok? – mosolyog Anna. Tényleg, ha rendesen megnézem, az enyém majdnem olyan jó, mint a mesteré…