Merjünk játszani a nyelvvel!

Anyanyelvi őrjárat rovatunk megbecsült szerzője ma is szívesen megáll egy szóra. Nemcsak a könyvekkel megrakott állványát, a forgattyút pörgeti gyakran, de romantikázni sem restell. Akárcsak a sakkban, az életben is sokra tartja a bölcsen felépített végjátékot…

Grétsy László sokat tett azért, hogy ne úgy gondoljunk a magyar nyelvtanra, mint poros és unalmas szabálykönyvre, tele biflázásra váró grammatikai szabályokkal. Tudós karrierjéből is feláldozott valamicskét azért, hogy leszállva az elefántcsonttoronyból, elinduljon, mondjuk, a pesti „nyóckerben”, hibás utcanévtáblákat és bolti cégéreket kutatva – mint tette az Álljunk meg egy szóra! című tévéműsorban. A Tanár urat – így szólítják a legtöbben – az otthonában látogattuk meg, könyvekkel zsúfolt dolgozószobájában – úgy is mondhatnánk, a kedvenc „játszóterén”.

– Lapunk olvasói immár tizenhét esztendeje olvashatják élvezetes magyarázatait arról például, mit jelent a hiszi a piszi.
– A rendszerváltás után sajnálatosan eltűntek a lapokból az anyanyelvi rovatok. Az Anyanyelvápolók Szövetsége és az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága akkor felhívást tett közzé. Kértük, frissítsék fel ezeket, hiszen a sajtó a nyelvműveléshez óriási segítséget nyújthat. Az első jelentkező éppen a Szabad Föld volt. Az Anyanyelvi őrjárat nem szigorú őrködést jelent, nem páncélos öltözetben hadakozom, inkább a nyelv megismertetésén és megszerettetésén munkálkodom. Kértem az olvasókat, bátran küldjék el kérdéseiket, s máig küldik.

– Meg tudná becsülni, hogy hány levelet kapott nyelvőrködő évtizedei alatt?
– Tízezernél többet, az biztos. Ha már a számoknál tartunk: a cikkeim száma is háromezer körül van, emellett harminc könyvet jegyzek íróként, szerkesztőként, valamint száz-százötven komoly nyelvészeti tanulmányt írtam. Több ezer előadást tartottam, egészen 75 éves koromig, azóta lassacskán visszavonulok.

– Ifjonti hévvel még arról álmodozott, hogy költő lesz. Milyen babérokra vágyott?
– A költészet azért vonzott, mert az is a nyelvvel való foglalkozást jelenti. Tízéves koromban már rejtvényt szerkesztettem, közölte is egy lap, a buzgalmamat pedig tortával honorálták. Ha bármelyik lapban képrejtvényt, betűrejtvényt, anagrammát talált, azt Grétsy Lacika mindig megnézte. A nyelvi játékok végigkísérték az egész életemet. Rájöttem, hogy rímelni is tudok, és 15 éves koromtól írogattam szép szerelmes versikéket korombeli kislányoknak. A technika vívmányait is rímbe szedtem. Azóta is írogatok verseket, de szigorúan csak az íróasztalfióknak, na jó, esetleg a páromnak.

– A nyelvészek szigorú, száraz emberek hírében állnak. A diákok zöme pedig halálra unja magát nyelvtanórán. Vajon miért?
– Az anyanyelvünk csodálatos dolog, és nem nehéz megszerettetni. Akiket én tanárrá neveltem, és ők több százan vannak, ezt meg is fogadták. Üzenem a tanítóknak, tanároknak, hogy ne csak nyelvtani gyakorlatokkal és tollbamondással fárasszák a diákokat, hanem merjenek játszani a nyelvvel. Hogyan lesz például a csacsiból sas? Úgy, hogy kivonjuk belőle a római számnak is megfelelő betűket.

– Elég megnézni egy tévéreklámot, és bosszankodhatunk, mennyi idegen szó tolakszik a fülünkbe. Tehetünk ez ellen valamit?
– Hiába van egy reklámnyelvtörvény, annak senki sem szerez érvényt. Amióta a nagy Európai Unió boltozódik felénk, az idegen szavak még inkább özönlenek felénk. Ez ellen nem lehet erőszakkal fellépni. Bíznunk kell a nyelv bölcsességében, hogy ezek egy részét kiveti magából. A frizsiderből például mára hűtőszekrény, sőt hűtő lett. A home¬page szóból magyarul honlap lett, és egérnek nevezzük azt a bigyót. Azt vallom, nem kell nekünk nyelvújítás, új Kazinczy, hiszen minden szó gazdagítja a köznyelvet. Ma is születnek új szavak. A nyugdíjat tréfásan nyögdíjnak hívják – ilyen a nyelv humora.

– Nem is tudjuk, mi az idegesítőbb: ha a fiatalok nemi életre buzdító kifejezéseket használnak kötőszó gyanánt, vagy ha a hivatalnokok bikkfanyelvén írt hivatalos levelet kapunk…
– Lassan már nehéz is megkülönböztetni az egykori ifjúsági nyelvet a rajta eluralkodó szlengtől. Az alvilági elemek válnak ideállá, s ebben a televíziónak is nagy a felelőssége. Ennek ellenére sosem volt kenyerem a megbélyegzés vagy az elítélés. Mindig mosolyogva teszem szóvá, ha valami nem tetszik.

– Fúrja az oldalam, melyik a kedvenc káromkodása. Én a fűzfán fütyülő rézangyalára tippelnék…
– A trágárságot, az obszcén hangot rosszul viselem, pedig már beszivárog a parlamenti vitákba, sőt akadnak neves publicisták, akik a legdurvább szavakat is leírják. Ez igen ártalmas. Miért kéne egy igen gazdag nyelvet a durvaságok szintjére süllyeszteni? Magam nem vagyok káromkodós fajta, de észrevettem már, ha a lábamra esik valami, azt mondom, amit Gálvölgyitől tanultam el. Vagyis egy „vaze” ilyenkor még belefér…

– A kandidátusi disszertációja szó szerint súlyos mű, mivel 700 oldalon át taglalja a szóhasadást mint szóalkotási módot…
– A tudománnyal mindig igyekeztem lépést tartani. A szóhasadás – melynek névadója is én voltam – hatalmas szóteremtő erő. Ezrével vannak ilyen módon keletkezett szavaink. Ami eszembe jut hirtelen, az a család és a cseléd. A szlávból átvett cseljad szó két irányba fejlődött. Falun még ma is keverik néha, amikor azt mondja a parasztember: „két családom van”. Ilyen módon keletkezett például a toboz és a doboz, a vacak és a vacok. No meg a perem és a prém – két szép magyar szó lett a német szó átvételéből. Aki nem ismeri ezek eredetét, mára meg nem tudná mondani, hogy összetartoznak. Lám, milyen csodás a nyelvünk! A szóhasadásra ma is akad példa. Nem mindegy például, hogy valaki magános vagy magányos.

– Ha már itt tartunk, a Tanár úrról úgy tudni, túl a nyolcvanon sem magányos. Nehéz-e őszülő halántékkal társra lelni?
– Mindig azt gondoltam, hetven fölött már nem talál az ember magának párt, nem is szabad keresni. Addigra az embernek annyi rigolyája van, hogy eleve reménytelennek tűnik. Ám nálunk ez magától jött. A mostani páromat, Irmuskámat szinte 60 éve ismerem. Ketten kerültünk hajdan egy szobába Török Gábor nyelvész barátommal, neki is volt fiatal felesége, nekem is. Összebarátkoztunk, és ez a négyes minden héten összegyűlt, s nyolc-tíz órát szántunk közös szenvedélyünkre, a bridzsre. Később én megözvegyültem, ő is elvesztette a férjét. Ami érdekes, hogy mindkettőnk házassága 46 évig tartott. Aztán egy év után valami azt mondta bennem, hogy ejnye…, és felvettem a telefont. Megbeszéltünk egy közös hévízi nyaralást, és meg is valósítottuk.

– Ha nem vagyok indiszkrét, milyen volt az első randi?
– Vettem két mozijegyet, de abban a moziban aztán egy lélek sem volt. Ráadásul olyan pocsék, lövöldözős filmet vetítettek, hogy nem lehetett elviselni. Felszóltam nekik, hogy nem lehetne mást választani?! Választottak. Egy romantikus filmet tettek be, úgyhogy máris megváltozott a hangulat. Álmomban nem hittem volna, hogy találok még valakit a feleségem halála után. Négy gyereket neveltünk fel – sajnos a fiam már meghalt –, tizenkét unokával dicsekedhetek.

– Az élet azonban másként hozta…
– Irmuskát ismertem már kölyöklányként, tizennyolc éves korában is. Hiába, hogy időnként gyengélkedünk, és mindkettőnkbe protéziseket ültettek – most is úgy tekintek rá, mint egy fiatal nőre. Sokat segít nekem, ő szerzi be a virágaimat, együtt rendezgetjük a könyvespolcomat. Más az ész és más a gógyi – én gógyiban gyenge vagyok. A mi történetünk nem sorstragédia, hanem ajándék a sorstól.

– Honnan az a derű, amivel minden csapáson túlteszi magát?
– „Nyolcvan év / Ritka szép” – idézhetném Arany Jánost –, de már érzem a terheit. Szerencsére a derűt a génjeimmel örököltem. Nálunk anyám volt az örök vidám, aki mindenben meglátta a jót. Az élet nagy kegyelmének érzem, hogy e tulajdonságát tovább adta nekem. Mindennap végzek valamit, s minden napomban van valami szép. Ha volna optimisták testülete, én oda föltétlenül belépnék.