Egye meg a fene!

Az átok minden korban minden nép kultúrájához hozzátartozik. Igen, a mienkhez is, ma is. Aki kételkedne ebben, annak javaslom, üsse be az átok szót a világhálón. Tömegével talál ajánlatot tuti átokra – és annak biztos levételére, ha már egyszer megfogant –, persze némi apanázsért…

Mielőtt azonban túl hamar ítéletet alkotnánk az átokról, mint a tanulatlan emberek becsapásának módjáról, ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy jószerivel valamennyien szórtuk már másokra – és néha magunkra is. Ne tiltakozzon a megállapítás ellen az olvasó, ha valaha is elhagyta a száját – káromkodás. Az ugyanis az átoknak hétköznapiasodott változata. Nem szükséges olyan cifra szentségelésre gondolnunk, amitől a papír is meggyullad, elég egy szelíd „egye meg a fene”. A fene egyes szófejtők szerint a farkas jelölésének változata. Mit is mondtunk tehát? Egye meg a farkas azt, akire haragszunk. Mit kívántunk ezzel? Azt, hogy haljon meg az illető, ráadásul ne is ágyban, párnák között. Mi ez, ha nem átok?

De mi is az átok meghatározása? Egészen leegyszerűsítve: a rossz kívánása valakinek egy olyan lény segítségével, akinek földöntúli hatalma van. A nyelvészek szerint a szó gyöke megegyezik az áldáséval. S ha belegondolunk, nem is olyan képtelenség ez, hiszen az áldás és az átok között az a különbség, hogy az előbbi jót kíván – de ugyancsak szavakkal és a természeti törvények fölött álló hatalmasság igénybevételével.

Talán ez is lehet az oka annak, hogy egyik sem áll távol a kereszténységtől – mint ahogy más világvallásoktól sem. A szertartásoknak ma is része az áldásosztás.

És az átok? Az átok természetesen nem, ám ez sem idegen a keresztény egyházaktól. A kiátkozás hathatós eszköze volt a középkori katolicizmusnak, úgy féltek tőle még az uralkodók is, mint a tűztől. Akit ugyanis az egyház átokkal sújtott, az gyakorlatilag törvényen kívülre került – ami azt jelentette, hogy az illetővel büntetlenül bármit meg lehetett tenni, akár meg is ölni. A legnevezetesebb átok IV. Henrik császárt érte, aki térden csúszva kért feloldozást alóla VII. Gergely pápától.

Mindez azonban már a múlté, gondolhatjuk. Valójában igen, az egyházi átkozások ideje lejárt. Azt azonban ne higgyük, hogy az átok ki is veszett a vallásos emberek kelléktárából. Maga II. János Pál pápa is gyakorolta. Csakhogy ő teljes mértékben jóra használta – vagyis a rosszat átkozta. Márpedig a rossznak rosszat kívánni – jó. Ezt nevezik ördögűzésnek.

A kérdés most már csak az, hogy valójában van-e foganatja az átoknak. Mert attól még, hogy valaki levertnek érzi magát, netalán szorít a szíve, nem biztos, hogy átok ül rajta – lehet, hogy egy jó tavaszi napfürdő hiányzik neki, netalán érdemes volna megméretnie a koleszterinszintjét.

De nem akarom lebecsülni az átok súlyát: ha valakit például az apja vagy az anyja átkoz meg, nagyon is elképzelhető, hogy annak következménye lehet. Miért? Mert olyasvalaki kíván rosszat az illetőnek, akihez érzelmi szálak kötik, s az átokszóró ezt szakítja el nyilvánvalóan. Hogyne lehetne az ilyesmibe belebetegedni!

Viszont vélhetően mit sem ér az átok, ha az illető, akit megátkoznak, semmit sem tud a neki szánt rosszkívánságokról. És vélhetően ebben keresendő az átok igazi ereje. Ha ugyanis valaki nem tudja, hogy vele rossznak kell történnie, netalán nem hisz az átokban, annak foganatja is megkérdőjeleződik.

Erre az egyik legszebb példát Csoóri Sándornak a Tenger és diólevél című esszékötetében olvastam. A történet egy csángó asszonyról szól, aki Magyarországra települt át. Az új lakóhelyén meglopták. Ha már így történt, majd ő kideríti a tolvaj kilétét, hiszen a régi falujában is megtette ezt már ő is, más is, akit hasonló sérelem ért. Nyilvánosan, hogy mindenki tudjon róla – ez fontos –, kihirdette a sérelmét és rosszat kívánt az ismeretlennek, aki a gazságot elkövette ellene. És a rossz megtörtént – például betegség érte az illetőt –, aki ezáltal lelepleződött. Az asszony tehát most is átkot szórt az ismeretlen tolvajra – és leste, kit ér szerencsétlenség. Meglepetésére azonban az égvilágon senkinek semmi baja nem történt. Mert az új közösségben már senki nem hitt az átok foganatjában.