Lelket és mackót fércel

Brumma – válaszolja Horváth AnnaMari. S mielőtt bárki azt hinné, hogy motorversenyt szimulálunk, megjegyzem: csaknem kétezer plüssmackó birodalmában járunk. S bár van köztük súlyos végtag- és mellkasi sérült, félszemű és évek óta elhagyott, a legelesettebbnek mégis én, az elárvult kismackó érzem magam.

– Te ki vagy? – szakad ki mégis a kérdés belőlem, mire AnnaMari elmosolyodik. Azt hiszem, ezt ő is szeretné tudni. Elém tesz egy tál cseresznyét és néhány pogácsát. Közben válaszolja, amiben biztos:

– Macigyógyász és gyermekvigasztaló vagyok.
Ülünk a pécsi sétálóutca parányi helyiségének asztalánál, a macik nem sok teret hagytak nekünk. Próbálom lassacskán szemrevételezni valamennyit, kizárt, hogy sikerül. Fonott fotelokban, régi szekrénykéken, miniiskolapadban üldögélnek boldog békeidőket idézve. A polcokon horgolt stelázsicsipkék, fejünk fölött galéria. Odafent ágy, AnnaMari néha itt alszik. Bár nem tudom, miként megy fel: a lépcső is zsúfolásig tele, minden fokon legalább öt medve üldögél, bölcs nyugalommal néz le ránk valamennyi. Öreg helyiség, öreg tárgyak, öreg illat. Csend és mozdulatlanság. Mégis mesél minden – és mozog is. A kint nyüzsgő emberek a behúzott függönyön keresztül falon átsuhanó árnyaknak tűnnek. Így kezdünk beszélgetni. Mi másról? Nagymamákról. Az enyémről, akinek a lelke tán itt lebeg még körülöttünk. És az övéről, akinek a fényképe a szemközti falon lóg.

A fotó ötvenhét éve készült, rajta van AnnaMari is: egyévesen, a nagymamája karjában. Talán miatta lett gyermekvigasztaló. Egy régi estén ugyanis, miután édesapjától kikapott, hüppögve bújt a nagyihoz. Ő pedig csak ennyit mondott: egy gyerek sosem bűnös, ezt jegyezd meg jól. Megjegyezte. És később azt is megértette, hogy a gyerekek csupán tünethordozók: a felnőttek problémáit tükrözik, a környezetük terhét cipelik a hátukon. S ha ez már így van, feladatának érezte, hogy bearanyozza az életüket. Hisz az övével is ezt tette számos felnőtt – köztük egy könyvtáros és egy némettanár néni – a nagymamán és a tanárszülőkön túl. Képezte hát magát, pszichopedagógus, játékterapeuta lett, Hollandiában és itthon művészetterápiát, pszichodrámát tanult. Tíz évig dolgozott iskolai mentálhigiénikusként művészeti szakközépiskolában, látogatta a gyermekklinikán a súlyos beteg gyerekeket, élt néhány évet Hollandiában, Amerikában, és amikor csak teheti, ma is járja a világot.

Élete során pedig lassacskán rátaláltak a mackók. Elsőként Szöszmösz, akivel a barátnője ajándékozta meg hatéves korában. A lány húszévesen meghalt, a maci viszont itt van, akárcsak a második, egy szigligeti szerelem emlékét őrző barna kismackó. Armstrong holdra lépésének éjszakáján kapta kamaszkori barátjától. Prembóra, az utazómacira téved a tekintetem: gazdájával az évek során bejárta Amerika szinte összes államát. Rózsaszín szemüvegben tündököl, egy kis páciens adta rá. Talán abban a reményben, hogy majd ő is mindent rózsaszínben lát. Mert érdekes a gyermeki lélek: ami a vadonban vérengző vadállat, az számára itt szerethető jó barát, akinek bőrébe időnként belehelyezi saját magát. Így tudja eljátszani az elmondhatatlant, kifejezni minden bánatát. Sokszor szavak sem kellenek, elég egy pillantás, mozdulat hozzá.
Ráadásul itt, a Brummogdában AnnaMari segítségével bárki elkészítheti saját maciját. Beletölthet bármit: bátorságot, türelmet, megbocsátást, vágyat, gyászt. S míg a látogató az anyagdarabokat fércelgeti össze, addig AnnaMari a lelkekkel teszi ugyanezt. Jönnek is hozzá gyakran – és nem csak gyerekek. Mert nincs ember, akinek élete során soha ne lett volna szüksége mackóra.