Félreismertük Máté Krisztinát?

– Hiányzott már a televíziózás?
– Nem. Sőt kifejezetten élveztem a kívülállóságot három éven keresztül. Nem igazán hiányzott, hogy legyen helyette valami más, annyi volt a dolgom. Heti harminc órát tanítottam. Amikor Stahl Judit kiszállt a Tényekből, rögtön tudta, hogy miként folytatja. Megkérdezte tőle a férje, mit csinál majd ezután, ő pedig azonnal rávágta, hogy főzni fog. És valóban, új karrierjét erre építette fel. Tőlem ugyanígy megkérdezte a férjem, mik a terveim, de nekem nem volt kész válaszom. Talán azt mondtam, tanítani szeretnék. Ez viszont nem számított újdonságnak, hiszen már előtte is tanítottam a Színművészeti Egyetemen és a Kodolányi János Főiskolán. Zsúfolt órarend és két gyerek mellett egyébként sem fért volna bele még egy tevékenység az életembe.

– Miért döntött mégis másként?
– Egyre többször gondoltam arra, ha nincs televízió, mi legyen helyette. De semmi használható ötletem nem támadt. Mindenki azt mondta, nyilván azért van ez így, mert nekem televízióznom kell. Ekkoriban keresett meg az RTL cégcsoporttól Kolosi Péter – akivel csoporttársak voltunk a Színművészetin és azóta a legjobb barátom –, és hívott a csatornához. Eleinte kicsit hezitáltam, de aztán belevágtam. Felépíteni egy szerkesztőséget, kialakítani egy olyan nézőpontot, ami valamiféle érvényességgel bír a mai világban, izgalmas feladat.

– Végül milyen feltételekkel vállalta?
– Engem is meglepett, de nem kellett kompromisszumot kötnöm, mindenki ugyanazt akarta. Így lényegében szabad kezet kaptam, senki nem szól bele a munkámba. Megtisztelőnek tartom ezt a nagyfokú bizalmat.

– Egyértelmű volt, hogy a Forró nyomon című műsorát indítja újra?
– Erre szólt a felkérés. De ez már nem az a világ, ami korábban volt, így mások a célok, mások a szempontok, a riportjaink is másról szólnak. Nemcsak nyomozunk, hanem oknyomozunk is. Szinte minden kriminalizálódott körülöttünk, ezért nemcsak klasszikus bűnesetek kapnak helyet a műsorban, hanem hétköznapjaink kuszaságai is.

– Soha nem beszélt annak okairól, miért jött el férjével, Bárdos Andrással a TV2-től. Még most sem árulhatja el a részleteket?
– Nincs titokszerződés. Egyszerűen a jó ízlésem tiltja, hogy nyilvánosság elé tárjak olyan szakmai jellegű problémákat, melyek igazából csak az érintett felekre tartoznak. Én egyébként is sokat köszönhetek egykori cégemnek, hiszen tizenkét évig dolgoztam ott, életem részévé vált a Tények, az önálló műsoraim mellett még kvízjátékot is vezethettem. Törvényszerű volt, hogy vége lesz – és vége is lett. Amikor ez bekövetkezett, nem sejtettem, mennyire jó döntést hoztunk. A televízió nélkül töltött három év jókor jött. Segített abban, hogy reálisabban lássam önmagam, nagyobb távlatból tekintsek vissza a történtekre. Átértékeltem a korábbi harcaimat is, amit olykor egy-egy mondatért folytattam, hogy a lehető leghitelesebben hangozzék el tőlem a képernyőn. Ezeken utólag csak mosolygok, pedig akkor életbevágóan fontosak voltak, nagyon helyesen.

– Valahol olvastam, hogy időben történt a váltás, így sikerült megmentenie a házasságát…
– Vicces. Az eredeti mondat valami olyasmi lehetett az egyik lapban: mennyire jót tett a házasságunknak, hogy már nem tévézünk. Ez járt kézen-közön, ebből lett a sajtóban a félreértés, aminek már semmi köze nem is lehetett a valósághoz, hiszen soha nem volt baj a házasságunkkal. Kiegyensúlyozott időszaknak tudhatjuk azt a hat évet, amikor közösen vezettük a híradót. Ekkor születtek a gyerekeink, Ádám és Anna. A férjemmel, aki egyben a kollégám is volt, a legapróbb részletekig sikerült egyeztetnünk a munkámat és az anyasággal járó kötelezettségeimet. Ha például úszni kellett vinni a fiunkat, András az idő alatt helyettem is helytállt a szerkesztőségben, a háttérmunkát elvégezte helyettem. A napi rutin azonban egyfajta monotóniát eredményez a munkában is, nem tudom, mindez hová vezetett volna, ha még tíz évig együtt dolgozunk. Amióta szakmai téren különváltunk, egészen más lett köztünk a viszony.

– Több ideje jutott a családra?
– Minőségi volt a változás. Nem lett több szabadidőm, megmaradt a rohanás, de nem este nyolcig. Eldönthettem, mit mikor csinálok, még az órarendemet is sikerült úgy kialakítani, hogy valamelyik gyerekünket el tudjam vinni edzésre. Fontos, hogy útközben nekem mesélje el először, lelkesen, mi történt vele az iskolában, nem pedig a bébiszitternek, és majd csak este, kötelességből nekem. A kettő nem ugyanaz.

– Nagy teher volt a vállán: televíziós munka, tanítás, készülés a feladataira és a háztartás. Bírta erővel?
– A nők nagy részének nem újdonság a többszörös helytállás. A házimunka pedig egy normális kapcsolatban megoszlik a felek között. Ez nálunk sincs másként, szinte napi szinten cserélődnek a feladataink, attól függően, hogyan alakulnak az elfoglaltságaink. És a munka jó része sokszor éjszakára marad. Amíg a Forró nyomon be nem áll a megfelelő pályára, addig kevesebbet lát a családom. András nagyon megértő, mindenben helyettesít engem.

– A férje nem tér vissza a képernyőre?
– Kizártnak tartom. Jól érzi magát a bőrében a Színművészeti Egyetem rektorhelyetteseként. Létrehozott egy könyvkiadót is, élvezi az ezzel járó tennivalókat. A könyvek bűvöletében él, amióta ismerem. Külföldön sem tudja megállni, hogy ne térjen be a könyvesboltokba, idehaza pedig naponta akár többször is „ellenőrzi”, átrendezték-e a polcokat a legutóbbi látogatása óta. Sőt lakást is úgy választottunk, hogy nem lehet tetőtér, mert a ferde falakra nem tud könyvespolcot szerelni.

– Önnek is van efféle szenvedélye?
– Ennyire konkrét nincs. Nekem a szabadság, a szabad döntés lehetősége a mániám.

– Kérdés persze, miként érvényesül ez manapság a médiában. Azt tehet, amit akar, vagy meg kell felelni bizonyos elvárásoknak? Mit tanít erről az egyetemen?
– Én azt a fajta újságírást tanultam és művelem, aminek még voltak alapelvei. Manapság nehéz motiválni a fiatalokat. Egyik órámon arról beszélek nekik, hogy az újságíró mindig igazat mond, ők meg értetlenül néznek rám, hiszen ennek a kijelentésnek már nincs értelme, legalábbis maguk körül nem ezt tapasztalják. Elvesztette fontosságát, hogy a leírt információkat ellenőrizni kell. Ez is régimódi gondolat. Bizonyos műfajok mára elavultak, például mélyinterjút nem látni a tévében, de ettől függetlenül ilyet is tudnia kell készítenie annak, aki ezt a pályát választja.

– Lassan mindent legyőz a bulvárújságírás?
– Ez engem önmagában nem zavar. Persze, ha van más is. Saját elveimen, értékrendemen nem vagyok hajlandó változtatni. Ha majd azt látom, hogy nem tartják érvényesnek, amit mondok, akkor elgondolkodom a továbbiakon. Egyre inkább másra helyeződnek a hangsúlyok. Az egyetemi felvételin a rendszerváltás utáni miniszterelnökök felsorolásakor Antall József helyett Antal Imrét írnak… Putyinról nem tudják, hogy kicsoda, ellenben a Való Világ sztárjainak nevét álmukból felriasztva is fújják. De ne vegyünk mindenkit egy kalap alá, szerencsére vannak érdeklődő és felkészült hallgatók.

– Mit gondol, milyen kép alakult ki önről az emberekben a televízión keresztül?
– Soha nem szerepeltem olyan produkcióban, ahol viccesnek kellett lennem, hál’ istennek, ez nem is jutott eszébe senkinek. A hírműsor egyfajta távolságtartást kívánt, a bűnügyeket pedig eleve komolyan kell venni. A Leggyengébb láncszem című kvízműsor óta sokan szigorúnak és zordnak gondolnak, pedig az csak egy szerep volt. Emlékszem, a bébiszitterünk először remegő lábbal érkezett hozzánk, annyira félt tőlem. Aztán megkönnyebbült, hogy nem olyan vagyok, amilyennek gondolt. De engem az sem zavar, ha valaki félreismer. Még mindig jobb, ha kellemesen csalódnak bennem.