Kiket rejt a véres maszk?

Persze tudományosan is közelíthetnénk – elemezve néprajzi, történelmi hátteret, gazdasági jelentőséget –, de a legtömörebb igazság mégiscsak az, amit Mühl Viktor mond ebben a füstös gátőrházban. Ez nyomdafestéket tűrő változatban így hangzik: a busójárás egy hatalmas buli. Olyannyira, hogy a helyiek ehhez mérik az időszámításukat: Mohácson egy év busójárástól busójárásig tart.

– Amint vége, várjuk a következőt. Már csak két hét! – teszi hozzá ottjártunkkor Guba Sanyi.
– Hát busójárás után mi történik? – próbálkoznék egy komolyabb kérdéssel, de reménytelen.
– Először is összeszámoljuk, hányan maradtunk életben.

A válasz amúgy jogos: ez a csapat kezeli a fesztiválon az ágyút…
S ha nem is hisszük el, hogy jövőjük bizonytalan, a múltjuk mindenképp nagy: Rumán László, a csoport vezetője saját bevallása szerint tizenegy éves kora óta robbantgat. De minden ügy rég elavult már – teszi gyorsan hozzá. S ezt ismétlik nagy vidáman, minden egyes történet után. Márpedig történetből sok akad és megrázó mindegyik – a rekeszizmainknak. Egyszer például úgy elsütötték saját készítésű ágyújukat, hogy utána hiába keresték: csupán a kerekek maradtak. Innen a nevük: Nagy Durranás busócsoport. Hogy honnan az új szerkezet, amivel farsangvasárnap és kedden szórakoztatják a fesztiválra érkezőket? A várostól. Van egy török kori, újraöntött partvédő ágyú, amit múzeumban őriznek, de busójáráskor mindig elővesznek. Az azt kezelő csapat azonban szétesett – mesélik. – Apró darabokra! – teszi hozzá azonnal Viktor és sokat sejtetőn bólogat. Kellett hát egy megbízható, komoly társaság helyettük – ezek lettek ők…

Komolyan is veszik a feladatot: díszítik a kistraktort és a szekeret, amivel az ágyút vontatni fogják: itt egy póznára tűzött állati koponya, amott rozsdás csapda, benne megkövült patkány. A csuhék rögzítése érdekében még a kistraktor felnijét is átfúrják.

– Csak óvatosan, ezzel keresem a kenyerem – kiált fel Kollár János, majd hozzáteszi: – Tavaly busójárás után mindenki az én traktorommal akarta a kertjét rendbe tetetni.

Meglepetés! Kisteherautó érkezik, rajta saját készítésű ágyújuk újjáépítve. Most aztán bemutatják a Szabad Föld olvasóinak, hogy ők nem beszélnek a levegőbe – hanem belelőnek. Ajaj, biztos, hogy megvárjuk? – nézek fotós kollégámra. A szerkezet hátulján pálinkáshordó, abban van a muníció – a csapaté. Az ágyúé meg ebben a dobozban, amiből Rumán László feketelőport kanalazgat.

– Ez itt a lacikonyha! – mutogatnak Lászlóra. Az épület elől viszont igazi konyhai illatok érkeznek: Imre János és ifjabb Rumán László elkészült a tárcsás hús sütögetésével.
– Utolsó vacsora! – kínálgatja körbe a húst Viktor.

Az izgalom a tetőfokára hág. Mindannyian az ágyút szuggeráljuk – én észrevétlenül az épület tövébe húzódom. S ekkor megtörténik az attrakció: az ágyúcsőből, ami egykor sorompó volt – természetesen elévülési időn túl –, tűz lövell ki. A látvány rendkívüli. Hát a durranás? Az nem volt hozzá. Se nagy, se kicsi. Nem baj, azzal vigasztalódunk, hogy újságon keresztül ez egyáltalán nem derül ki.

*

Mint ahogy azt se hallhatják az olvasók, milyen hangerővel szól a kereplő Jaksics György kezében, immár nem Mohács-szigetben, hanem a Jak-Fa Bt. asztalosműhelyében. Míves példány, a mester úgy őrzi benne az élő fa formáját és erezetét, akár a hagyományokat a Mohácsi Sokac Kör elnökeként. A műhelyt – ahol többek között irodabútorok és konyhaszekrények készülnek – átadta fiának, ő leginkább a hobbija miatt jár be: busókellékeket készít. Mutatja a sokac motívumokkal díszített, zsűrizett termékeket és meséli a történetüket:

– Ez az obramenica, a vízhordó fa. Régen erre akasztották a korsót, úgy jártak az asszonyok vízért a Dunára.
A férfiak csak akkor vették vállukra, mikor busónak öltöztek. Így jártak házról házra, s amelyik lányt meg akarták kérni, annak udvarán hagyták a fát.

Lapos faeszközre téved a tekintetem: hajdanán mosás közben ezzel ütögették a ruhát.

– Ez a pratyak – mondja. – Te, Gergő, mi is ez magyarul? – fordul az alkalmazotthoz.
– Hát pratyak! – érkezik a pontos válasz.

Hogy ekkora az egyetértés, nem csoda: Pozsgai Gergő szintén busó – és szintén zenész, a Vidák és a Botos busócsoportoknak egyaránt tagja. A busóság egész évben ad neki munkát. Šokadija tamburazenekarukkal az asszonykórust is ők kísérik a sokac misén a templomban. De megjelennek fesztiválokon, pincékben, megyei könyvtárban, népszerűsítik a busójárást külföldön és szerte az országban.

– Nem nehéz a munkával összeegyeztetni?
– Nem, mert busó itt mindenki: a főnök és annak a testvére is.

*

A busók néhány utcával arrébb, a Duna Irodaházban is csiszolgatnak, de itt nem bútorlapot, hanem a tánctudásukat. Mert mióta világ a világ, a busók táncolnak. A táncházban Darazsacz István, a Zora néptáncegyüttes alapítójával tökéletesítik a kukunyescsét, todorét és jarbaricét. Semmi boszorkányság, csak sokac táncmotívumok.

– Előre kettő já-tá-tá, hátra kettő já-tá-tá – vezényli kitartóan, én pedig próbálok közöttük elvegyülni. Vikár Csaba áll mellettem, ő kezd korrepetálni. Mint busó – és mint a fesztivál egyik szervezője – elárulja: a busójárás előtt rendszeresek a busóknak tartott táncos alkalmak. De a mohácsi táncházakba évközben is sokan járnak.
– Az utóbbi években nőtt az érdeklődés a városban a horvát nyelv iránt, a többi sokac rendezvény – mint a babfőző fesztivál és a dunai mosás – egyre látogatottabb, a Sokac Kör létszáma felduzzadt. Mióta a szellemi kulturális örökség része lett a busójárás, érezhető a városban a sokac hagyományokhoz való odafordulás – mondja Vikár Csaba.

Én viszont Darazsacz Istvánhoz fordulok oda, szeretném látni, mit ért azon, hogy próbáljuk meg rezgősre fogni. Kiderül: a rezegtetés a sokac tánc jellegzetessége – így kérkedtek a nők mindazzal, amijük volt. Félreértés ne essék: a táncoktató a dukátokra gondolt. A nők a nyakukban viselték, ezek jelképezték a gazdagságot.

A hangulatot tamburások fokozzák, köztük Versendi Kovács József, a mohácsi tamburaiskola alapítója – a városban különösen népszerű a tambura. Pedig Mohács legkedveltebb hangszere egykor a duda volt, nélküle nem is lehetett elképzelni a farsangot – szinte minden férfiember azon játszott. Főhetett is a fejük, hisz két dudás nem fér meg egy csárdában – szól a mondás. Ám ettől ma sajnos nem kell tartani: a városban egyedül Bárdos Gábor képes e hangszert megszólaltatni. Élvezhetően – tehetjük hozzá azonnal, amint meghalljuk a vérpezsdítő sokac dallamot házuk nappalijában. S hallhatja majd a fesztiválra érkező közönség is több alkalommal.

Hol a kotta? – kérdezem, de kiderül: nem ismeri. Egy pécsi dudástól, Végh Andortól kapott eredeti, ötvenes évekbeli felvételeket.

– Azt mondták, hallgassam az öreg gájdósok zenéjét, aztán fújjam és kész.
Hát fújja. Hét gyönyörű dalból áll a repertoárja.

*

A talpalávaló után nézzük a talp köré valót Farkas György, bocskorkészítő műhelyében. Utolsó mohikán ő a rejtett kézi varrással készülő bocskoraival Európában – bár ezt gondolták nagyapjáról is, aki szaktudását Erdélyből hozta magával. Amúgy tűzoltó, mert bocskorkészítésből nehezen tudna megélni – meséli az öreg műhely százéves szerszámai között.
Milyen a busók bocskora? Hosszú nyelve felfut a lábszáron – valamikor a sípcsontot védte kaszáláskor. S ha kaszálni ma már nem is lehet a bocskorkészítéssel, a busójárás azért ad némi munkát, az ideire készíti eddigi élete legnagyobb bocskorát: egy busónak, aki negyvenkilences lábon jár.

*

Ha ő az ördög, akkor ez itt a pokol tornáca – fut át az agyamon, mikor megyünk befelé Hafner Miklósékhoz. Előveszi a Szabad Föld tavalyi farsangi számát: címlapunkról piros ördögszemekkel tényleg ő néz vissza ránk. Ám ez az ördög a népművészet ifjú mestereként maszkokat is farag, s festi, ahogy kell: állatvérrel. Akárcsak annak idején a nagypapa, ezt itt például lányának faragta nászajándékba. Az unoka a Žedan busócsoportot vezeti. Jelentése: szomjas.

Éhesek azonban biztos nem maradnak: a házuk előtti ötös útkereszteződésben szombaton nagy-nagy tüzet raknak. Köré teszik a köcsögöket, amik itt a polcon sorakoznak, azokban készül majd száz főre a sokac bab. Mutatja a tavalyi helyét: kicsit megolvadt alatta az aszfalt. S itt a sokac zászló is, amit csapatuk visz a felvonuláson: kék alapon sárga kérdőjel. Mit jelképez? – kérdezem. Miki habozik, beszél viccelődésről, a sokacok vidám természetéről, végül elárulja. Én is megteszem (hátha nem húzza ki a szerkesztő): „Mikor nyalod ki a seggem?”

A megrökönyödés fokozható: táblát mutat, amit a fesztiválon rendszerint a nyakába akaszt. Szövőgyárból szerezte, ez áll rajta „Hüvelyválogató.” Hát igen. Hogy is olvastam? A busójárás téltemető, tavaszköszöntő és termékenységi rítusokat tartalmazó ünnep.

*

Pedig ha a legendának lenne alapja és az ünnep a törökök elűzéséből eredne, valószínűleg Veli Aga várparancsnok menekült volna a maszkások elől, akinek nevét ez az étterem viseli. Ám ahogy török, úgy más vendég sem ül idebent – ez a mai magyar valóság a Duna-parti kisvárosban szombat este.

Hamarosan azonban más lesz a helyzet: a fesztivál telt házzal kecsegtet. Ez nemcsak megváltás, de nagy szakmai kihívás is Havasi Istvánnak, a vendéglő tulajdonosának. A városban ugyanis öt-hat nagyobb étterem működik, kapacitásuk összességében sem haladja meg az ötszáz főt. Ennek kell elbírnia a sok tízezres tömeget, s kínálni lehetőleg a busójáráshoz kapcsolódó jellegzetes ételeket. Ezen az étlapon többek közt sokac bab, szárma és busóborda szerepel.

*

S hogy Mohácson a busójárás hogyan képes beszivárogni az élet legkülönbözőbb területeire, jól látható a helyi hirdetőújságból: „Busójárásra ingyenes hajtetoválást vállalok.” Irány hát a Pataki Szalon, ahol Kirsching Tímea fodrász olyan szenvedélyesen beszél a hajtetoválásról, hogy csak azért nem ülök a székbe, mert már foglalt. Természetesen busó ül benne, Körmendi Ádám, a Botos csoport tagja. Timi ragyog, örül, hogy gyakorolhat:

– Mohácsi fodrászként busómotívummal akarom az országos hajtetováló bajnokságot megnyerni.

És örül Ádám is, akárcsak a többi busó, szám szerint csaknem ezren, mert közeleg az ünnep – eredeti nevén Poklade, vagyis átváltozás –, amikor testileg-lelkileg átlényegülhetnek. S amit a mohácsiak akkor is megtartanának, ha egyetlen turista sem érkezne.

De fog. Nem is kevés. Mert mióta elnyerték a nemzetközi kulturális címet, nem csak a busók száma, hanem a vendégeké is emelkedik: a húszezres kisvárost idén közel százezer ember fogja felkeresni. A hatóságok alaposan felkészültek: százhatvan rendőr felügyeli a rendet. Így a szervezőknek egyetlen félnivalójak maradt: hogy e kedves emberek – akik a hétköznapok megélhetési küzdelmei után a maszk mögött végre átadják magukat az önfeledt szórakozásnak, az ártatlan huncutságoknak, a pajzán féktelenségnek – lehetőleg ne az egyetemes szellemi kultúra minőségbiztosítási ellenőrének csípjenek a fenekébe.