Suzuki Grand Vitara: kifutó modell?

A Suzuki itthon a kisautót jelenti, a világon azonban ez azért árnyaltabb. Amerikában az olcsó és végletekig megbízható terepjárók szinonimája a Suzuki, azon belül is a Vitara. Az itthon is forgalmazott kocsin éppen emiatt sok ponton érezni az Amerikára szabott megoldásokat. A neve egyébként mindenképpen Grand Vitara: akár a nagyon bénán festő háromajtósat vagy a mi esetünkben vezetett normál ötajtós modellt nézzük. A külső egyébként szerintem annyira el lett találva 2005-ben, hogy a mai napig teljesen vállalhatóan néz ki, s még akkor sem fakadtam sírva, amikor kiderült, hogy az idei váltás is csak egy apró ráncfelvarrás lesz. Egyszerű, szögletesre rajzolt vonalak, néhány jópofa ötlet – ilyen a C-oszlop formája vagy a motorhz oldalsó lélegzőnyílása – s nem is kell több egy elsősorban városi használatra szánt terepjáróhoz.

Nagy és szomorú változtatás, hogy a jobban felszerelt modell már nem kap hátul hordott pótkereket, hanem ilyen pőrén néz ki, mint a képeken látható autó. Ráadásul bent sincs pótkerék, csak egy abroncs-javító szett – ezt a döntést nem nagyon értem. A drágább modellhez kevesebb dolgot kapunk?

Az aranyszínű modell a sötétített hátsó üvegekkel klasszikus amerikai verziónak tűnik, ott ez nagyon kedvelt összeállítás. A belsőről is a tengerentúl jutott az eszembe: ott nem fanyalognak, ha kőkemény műanyagokból van a belső tér. Nekem azért egy kicsit durva a belső, viszont kétségtelenül tágas és az oldalra nyíló ötödik ajtó is nagyon tetszett. Az ülőlapok sajnos nem dönthetőek és az oldaltartás is minimális, ami kár, mert egyébként kényelmesen lehet bennük trónolni. Az egész belső az egyszerűségről szól, kapcsoló nem sok van, a kijelzők is egyszínűek és kicsik.

Persze, dízelmotor Amerikában nem kapható hozzá, nálunk viszont nyilván azzal adható el a leginkább. Az egyetlen dízel, az 1,9-es alig 130 lóerős, értelemszerűen nem egy erőgép. Kissé nyers a hangja, és a fogyasztásán lehetne javítani: 10 litert evett városban, 8-at autópályán. Igaz, hogy egy évtizeddel ezelőtt ez volt a sztenderd, de mára a konkurencia sokkal takarékosabb motorokat gyárt. Ami kis csalódást okozott, az a váltó, de hát ez nem egy személyautó, ugyebár. Hosszú a kar, hosszú úton jár és nem is igazán pontos, pedig a Suzukiknál ilyen nem szokott előfordulni.

Az átlagos tesztautóba tekert 60 ezer kilométer általában háromszorosnak szokott tűnni a nyúzásnak köszönhetően. Vagyis ennek az aranyszínű autónak egy erősen lógó belű, 200 ezer körüli futásteljesítményű valaminek kellett volna látszania. Ehhez képest egyáltalán nem érződött elhasználtnak, sőt tessenek megnézni a képeket. Ha tízezret mutatott volna az óra, azt is elhittem volna. A Vitara bizonyítottan bírja tehát a megterhelést, nagyon strapabíró kocsi. A 8 milliós ár nem vészes ebben a kategóriában, főleg, hogy alapáron jár a kapcsolható négykerékhajtás, ami nemcsak amolyan tinglitangli cucc, de rendes terepen is hasznát veszi az ember.

Ha valaki leginkább nagy családi Suzukiról álmodik és terepre nem mindenáron akar menni, akkor azért várjon még pár hónapot. A Genfben most bemutatott új SX4 ezt a régóta üresen tátongó szakadékot hívatott betölteni a apán-magyar gyártó palettáján.