Juhász Katalin: Ha árnyékszéken fogad a király

– Ma már mi sem természetesebb, mint hogy étkezés előtt, a mellékhelyiség használata után kezet mosunk. Az ön kutatásaiból is tudjuk azonban, nem volt ez mindig így.
– Mai szemmel nézve eleink valóban alig tisztálkodtak. Ha az élősködőktől – tetvektől, rühtől – mentes volt valaki, s a látható testrészei nem feltűnően mocskosak, akkor „tisztának” számított.

– Aki ennyivel megelégedett, az meglehetősen bűzös lehetett…
– A szagoknak nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Az istálló vagy az izzadság és általában a test szagát az élet természetes velejárójának tekintették.

– Ma azt mondanák arra, aki csupán ennyit tisztálkodik: igénytelen.
– Nem szabad a ma emberének a szokásait a régi korokra visszavetíteni. A lakáskörülmények, a vászonviselet és a tisztítási nehézségek nem tették lehetővé, de szükségessé sem a sűrűbb és alaposabb tisztálkodást.

– Miért említi külön a vászonviseletet?
– A vászon a ruházkodás alapja volt. A pásztorok nadrágját például tölgyfagatyának nevezték. Azért annak, mert ha beállították a sarokba, megállt. Ezt szó szerint kell értenie. A vászonnadrágot juhtejbe áztatták, majd hamuba hempergették, attól lett ilyen tartása.

– Nem lehetett túl kényelmes viselet…
– Viszont nem ázott át, és a bolhákat is távol tartotta. S ezek sem utolsó szempontok.

– Mitől függött, ki mennyit tisztálkodott?
– Nagymértékben az évszakok változásától. Télen a füstös, levegőtlen lakóházakba zsúfolódó emberek szinte egyáltalán nem tisztálkodtak. Megvárták vele az első melegebb tavaszi napot, amikor a legközelebbi nyílt vízhez vonultak és lecsutakolták magukról a koszt.

– Milyen szert használtak hozzá?
– Saját készítésű szappant. Az évenkénti néhány hajmosáshoz pedig hamulúgot. Végül – hogy ne álljon össze a hajuk, és fényes legyen – ecettel leöntötték.

– Miért fürödtek ilyen ritkán?
– Két oka is volt. Egyrészt a vízzel való takarékoskodás miatt, másrészt pedig igényük sem volt rá. De ne gondolja, hogy csak a paraszti társadalmakban. A főurak ugyanúgy nem tisztálkodtak, mint a jobbágyság. Szent Margitról és nagynénjéről, Szent Erzsébetről feljegyezték: óvakodtak attól, hogy testüket víz érje.

– Pedig nekik igazán lett volna módjuk rá…
– Lett volna, ám abban az időszakban a lélek tisztaságára tették a hangsúlyt, a test nem számított. Aki fürdött, az sem a tisztaság igénye miatt tette, hanem a kényelem érzéséért. Ha úgy tetszik, élvezeti lehetőség volt a fürdés. Általában a betegeket fürdették gyógyítási célból.

– Mosakodásra azért vélhetően több időt szántak.
– Általában igen, s ezt megint csak a vízzel való takarékosság jellemezte. A lavórból kifelé mosakodtak: mire végeztek, kilögybölték a vizet, tehát nem keletkezett szenny. Gyakori volt az is, hogy egymás vizében fürödtek. Ismert volt a szájból mosdás módszere is.

– Ezt hogyan kell elképzelnem? Felhörpintették a vizet, aztán visszaengedték a tenyerükbe és azzal mosták meg az arcukat?
– Pontosan. Hallottam az egyik kollégámtól olyan mongol pásztorról, aki az egész testét egy pofa vízzel meg tudta mosni.

– Ma az ilyesmi a nyáltól való viszolygás miatt is elképzelhetetlen.
– Ma igen, pedig már arra is rájöttünk, hogy a nyál fertőtlenítő hatású. Régen más volt a viszonyuk az embereknek a testükhöz, mint manapság. Norbert Elias né¬met szociológus a civilizáció folyamatáról írt alapművében említi, hogy az ember természetes élettani funkcióit, mint például az ürítést, a szexualitást a test teljesen természetes velejárónak tekintették.

– Mit jelentett ez a gyakorlatban?
– A középkorban a vendégek általában egy ágyban aludtak, meztelenül, s nem csupán a rokonok… De nem csináltak ügyet a szellentésből sem. XIV. Lajos francia királyról pedig tudjuk, hogy a bizalmasait az árnyékszéken ülve fogadta. A mostani feszélyezettség a középkor utáni civilizáció sajátossága.

– Más volt a tisztaság fogalma is?
– Hogyne. Ha ma valakinek zsíros a bőre vagy a haja, az az ápolatlanság jele. A középkorban a magyarok szándékosan zsírozták a hajukat – ellentétben a németekkel, akiket csúfoltak is a kócosságuk miatt.

– Azt mondják, minden szokás mögött praktikum húzódik. Abban mi a jó, ha valakinek csöpög a zsír a hajából?
– Nagyon egyszerű: elkerüli a tetű.

– Mikor változott a tisztasággal kapcsolatos szemlélet?
– A múlt század fordulóján, az elemi oktatás általános elterjedésével. A tanrendbe beépítették a higiéniai szokások ismertetését. Rendszeresen ellenőrizték, hogy a kisgyerekek körme, füle, nyaka tiszta-e.

– Ezekre a vizsgálatokra én is emlékszem a hatvanas évekből… De hogyan fogadták a változásokat a felnőttek?
– A naponkénti felsőtest- és lábmosás általánossá vált, s hetente egyszer már a test teljes lefürdetésére is sort kerítettek.

– Mivel nem kellett már annyira takarékoskodni a vízzel…
– Így igaz, ám a mai pazarlásról sem beszélhetünk még. A vizet kevés helyre vezették be, ezért aki fürdeni akart, annak hordania kellett azt. Ugyanabban a vízben tisztálkodott a család, amikor pedig végeztek, kihordták öntözni. Szennyvíz gyakorlatilag nem keletkezett.

– Keletkezett, csak nem a csatornába folyt.
– Nem nevezném még szennyvíznek, amit kihordtak, ugyanis kevés vegyszert használtak. A szappant az idősebbek maguk főzték, hajat két-három hetente vagy még ritkábban mostak, és a fogkefe is közös volt.

– A városokban viszont igazán bőven állt rendelkezésre a víz.
– Valóban, itt általában már a két világháború között elég volt megnyitni a csapot. Nem is takarékoskodtak vele, a tisztálkodásra pedig sokkal nagyobb gondot fordítottak. Ez a falvainkban csak a hetvenes évektől jellemző. Ekkor kerültek az országba a zsebimport piperetermékei is. Használatuk presztízst jelentett, a kiürült flakonok pedig a lakások dísztárgyaiként tündököltek.

– Ahogy a falvakba is bevezették a vizet, nem volt akadálya annak, hogy eltűnjön a különbség a tisztálkodási szokások között.
– Ez nem teljesen így van, ugyanis a vízvezetékkel együtt csak elvétve építették ki a csatornahálózatot, az emésztőgödrök befogadóképessége pedig szűkös. Nem beszélve arról, hogy sok helyen hiába épült a fürdőszoba, az idősebbek még előszeretettel használták a mosdóállványt és a lavórt.

– Mikorra tűnt el végképp a különbség a falu és a város lakóinak tisztálkodási szokásai között?
– A rendszerváltást követően a fogyasztói társadalom beköszöntével. Ma a különbség az anyagi lehetőségekben mutatkozik meg. S mintha átestünk volna a ló túlsó oldalára: amíg régen a mindennapos tisztálkodás túlzásnak tűnt, addig ma a naponkénti hajmosás sem ritka. Az Elias által említett feszélyezettség uralkodik rajtunk: biológiai funkcióink termékeit azonnal el akarjuk tüntetni.

– Amihez nem kevés víz szükségeltetik…
– És vegyszer. Vízfogyasztásunk pazarló, amivel legfeljebb a kéthavonta kézbesített számlák szembesítenek. Ráadásul a tisztítószerek, illatosító anyagok tömegét engedjük bele, amivel szennyezzük a környezetünket. A kérdés csak az, hogy mindez nem fog-e visszaütni ránk. Lehetünk-e tisztábbak a környezetünk szennyezése árán?