Sajdik Ferenc: hagyjuk a ceruzára!

Üdítő kivétel a sorban Sajdik Ferenc, az idén Kossuth-díjjal kitüntetett karikaturista (ilyen is csak vele történt eddig Magyarországon!), akivel kedélyesen folyik a csevej. Ráadásul, ahogy hallom, náluk családi kórság a humor.

– Amiben elsősorban a papám jeleskedett… Rá tökéletesen illik az, ami a legendás Királyhegyi Pálra (akiről később még lesz szó): kis ember óriási humorral. Ha leült, vagyis inkább felült egy székre, a 35-ös lába a levegőben kalimpált. Ehhez képest feleségül vett egy gyönyörű balerinát, akinek a válláig sem ért. Ő lett a mamám, aki szerint a piruett egy fontos dolog – hiába, no, ilyeneket mond az, aki tizennégy évesen az Operaház tanulója lesz. Az a gyanúm, nem csak a papa legyeskedhetett a mama körül, ezért, amikor szóba került a leánykérés, apám azzal triumfált: azért válassza őt az ifjú művésznő, mert mellette soha nem fog sírni. És ez igaz is volt egészen a nászéjszakáig, amikor is az újdonsült férj hajnali hatkor ért haza, némelyest italos állapotban…

– Mivel foglalatoskodott a kedves papa?
– Korának egyik leghíresebb zsokéja volt: Sajdik Sándor nevét ma is utca viseli Dunakeszin. Tizennégy évesen lovászfiúként kezdte Horthy Miklós Jenő nevű bátyjának istállójában, negyven-ötven társával együtt; mindannyian zsokék akartak lenni. Neki sikerült, már az első versenyét megnyerte. Aztán, ahogy ma a focisták, úgy szerződött külföldre, különböző istállókba. Például elszegődött az idén éppen 145 éves híres német lóversenypályára, Hop¬pe¬gartenbe, ezért születtem én a lóversenypályától alig két kilométerre lévő Neuenhagenben. Fél évet éltünk ott, és fél évet itthon. Lovagolta a híres autógyáros, Opel lovait is, aki egy autót ígért neki, de a család szerencséjére ebből nem lett semmi. Bele se merek gondolni, hogyan vezetett volna! Egyszer, évtizedekkel később én vittem valahová az autómmal. S ahogy a piros zöldre váltott, látom, hogy a kezével próbálja noszogatni a kocsit, hogy mi ugorjunk ki elsőnek. Vérében volt a verseny…

– Mennyit keresett akkoriban egy zsoké?
– Ha nyert, 25 százalékot kapott. Amikor például első lett a Magyar Derbyn, házat vett a nyereményből… De hát a papa nemcsak remek zsoké volt, hanem sajnálatos módon egy bohém ember is. Például, amikor éppen Görögországban éltünk vagy négy évet, ő közben elment Dániába versenyezni, ugyancsak évekig. Mi meg éltünk Hellászban, de hogy tényleg éljünk is, a mama letiltatta a fizetése felét. Aztán, amikor 1941-ben kitört a görög–olasz háború, haza kellett jönnünk. Már hetek óta otthon voltunk, amikor egy nap, késő délután benyitott a papa az ajtófélfának dőlve, reggel óta iszogatott a helyi Pavilonban… Igazából nem lehetett rá haragudni. Az utolsó mondata, amikor 93 éves korában meghalt, s egy korty innivalót kért, ez volt: de miért nem konyak?

– A papa viselt dolgai után tán itt volna az ideje áttérni az ifjabb Sajdikra is, már tudniillik, hogyan sáfárkodott az örökségbe kapott humorral?
– Vicces rajzokat már gyerekként is készítettem, bár nem tudtam, hogy ezeket karikatúráknak hívják. Amikor megérkeztünk Dunakeszire, talán jobban beszéltem görögül, mint magyarul. Egy év késéssel mehettem a polgáriba, ahol is osztálytársam lett egy lány, aki remekül rajzolt. De még ennél is volt egy jobb tulajdonsága: gyönyörű húggal rendelkezett. Ez a húg lett a feleségem, kereken 60 éve…

– Ne ugorjunk ekkorát, gondolom, addig azért történt még egy és más…
– Grafikát a Török Pál utcai iparrajziskolában kezdtem tanulni. Ezt az intézményt még Mária Terézia alapította, mindenféle mesterség alapjait oktatták: kovácsműves-, textiles-, bőrdíszműves-tanulók közé kerültem, én grafikára jártam. Litográfus lettem, ma már ez a szakma nem létezik, eltűnt a nyomdákból. Egyszer Pintér Jenő festőművész karikatúrájának a kliséjét marattam, lenyűgözött a pár vonallal kifejezett humor. Ak¬kor dőlt el a pályám. Huszonöt évesen, 1955-ben a Rádió és Televízió Újság tördelője és rajzolója lettem, közben hordtam a karikatúráimat a Ludas Matyi szerkesztőségébe, mert az igazi cél az volt.

– Bár olvasóink többsége valószínűleg emlékszik még erre a vicclapra, de a fiatalabbak kedvéért nem mutatná be?
– A Ludas Matyi nevét Fazekas Mihály Lúdas Matyi című, 1817-es elbeszélő költeménye után kapta, utalva arra, ami mindvégig filozófiája volt, hogy tudniillik a kisember, az utca emberének a pártján állt. Évtizedeken keresztül az ország egyedüli élclapja volt, 1945-ben indult, és 1992-ben szűnt meg az akkoriban szokásos zűrzavarban: mi megpróbáltuk tovább éltetni, de ellenlap indult, hogy aztán mindketten elbukjunk. Csúcsidőben 650 ezer példányban jelent meg. Tanulmányok szólnak a Ludas és a mindenkori politika harcáról, együttéléséről; hogyan jutottunk el a Magyar Dolgozók Pártja 1950-es évekbeli álláspontjától, mely szerint „Az agitációnak éles fegyvere a humor és szatíra”, mondjuk a ’80-as évekhez, amikor Árkus József főszerkesztőnk szigorú politikai megrovást kapott és ráadásul büntetésből fél évre pártfőiskolára is vezényelték, mert az egyik augusztus 20-i ünnepi címlap, az áremelkedésekre utalva, a következő felirattal jelent meg: „Éljen augusztus 26,50…”

– Az „éles fegyver” ezek szerint végig megmaradt, csak már nem az agitációt, hanem a röhögést szolgálta…
– Harmincöt évesen lettem végre belső munkatárs a Gyulai Pál utcai szerkesztőségben, s a következő harminc évem abban az épületben telt, ami mellesleg valaha kupleráj volt. Fantasztikus kollégákkal dolgozhattam együtt. Kezdjük a sort talán Tabi Lászlóval, aki haláláig volt a Ludas főszerkesztője; könyvek, színdarabok, filmek, de leginkább hihetetlen népszerű humoreszkek szerzője. Aztán bejárt a már említett Királyhegyi Pál, idézhetetlen mennyiségű és ma már szállóigévé vált bemondással. Talán a leghíresebb az ötvenes években Moszkvába küldött távirata, amely így szólt: „Joszip Visza-rionovics Sztálin stop Moszkva stop a rendszer megbukott stop kezdjék elölről stop Királyhegyi.”

– Hogy maradhatott életben ezek után?
– Senki nem értette… Amikor munkaszolgálatosként a keretlegény úgy fenékbe rúgta, hogy beesett az árokba, azt mondta: „Tudja, mit? Most lett elegem az egészből!” Ott volt az írók között Peterdi Pál, Somogyi Pál, Galambos Szilveszter, Ősz Ferenc, Föld S. Péter; Tímár György és Szilágyi György „bejáróként”, a rajzolóknál pedig Kaján Tibor (tőle származik az örökbecsű igazság: „Jobb ma egy karikatúra, mint holnap egy diktatúra!”), Szegő Gizi, Szűrszabó József, Hegedűs István, Balázs-Piri Balázs (ő rajzolt először mellbimbót egy női figurájára, addig a szocialista asszonytípus nem rendelkezhetett ilyen hívsággal; égig érő balhé lett ebből is), Pusztai Pál, Várnai György, Brenner György, Krenner István, Lehoczky István, Toncz Tibor, Vasvári Anna, Dallos Jenő; biztosan sokakat kihagytam, meg ne sértődjenek! Már akkor is megvoltak a stíluskülönbségek; a karikatúrának szakmai igénye, hogy az ember akár az első rajzaitól kezdve saját, jól felismerhető stílussal rendelkezzen. Engem nem vonzottak a napi politikai aktualitások, így találtam ki magamnak az állatvilágot; a karikatúra hetven százalékban ötlet, harminc százalékban rajz, az állatokat meg amúgy is szeretem…

– A Kossuth-díjának indoklásában is valami ilyesmi áll: egyedülálló stílusú rajzaiért, kedvesen groteszk, esendő, összetéveszthetetlen karakterű figuráiért, portréiért, nagy sikerű, mára legendává vált rajzfilmjeiért és könyvillusztrációiért, páratlan életművéért ítélték oda az elismerést. Ami a legendás rajzfilmeket illeti, ezek a Nagy-ho-ho-horgász és a Pom Pom meséi voltak, hogy a rendkívül népszerű bontott csirkés reklámot ne is említsem. Hogyan születtek meg ezek a hihetetlenül népszerű figurák?
– A Pom Pom A jövő század állatai sorozatomból nőtte ki magát, és ha nem mondja meg Csukás Pistának, a horgászokat viszont nem is szeretem. Ezért kapott főszerepet a Főkukac, aki mindig igyekszik kitérni a halfogás elől… Amikor egyszer Kárpáti György és Jeney László vízilabdázók könyvéhez kenguru kellett, kimentem az állatkertbe, mert közelről még nem láttam ilyen állatot. Amit ott rajzoltam, nem tetszett. De otthon, fejből már sikerült; valószínűleg én nem a valóság, hanem a képzelet után alkotok. De legvégül, azt hiszem, a rajzolást a ceruzára kell hagyni. Én csak mozgatom azt.