Két pengőn nyert élet

Épp száz évvel ezelőtt született és negyedszázada hagyott itt minket – ezért a 2013-as emlékév keretében országszerte kiállításokkal, műsoros estekkel idézik meg. Én magam azzal, hogy jó ideje követem a nyomát.

1. szín, amely a történet közepébe vág

Minden találkozáskor megsimogatom. Budapesten, az új Nemzeti Színház előtti tavacska partján ül, egy nézőtéri széken. A lebontott régi Nemzeti főhomlokzatának sziluettjére mered, ahogy az elmerül a vízben. Tipikus gobbis mozdulat: épp cigarettára készül gyújtani. Párkányi Raab Péter szobrász ezt a mozdulatot véste kőbe.

A Nemzeti Színház egyszerűen a szívügye lett egy életre. Oda szerződött a színiakadémia után. A háborút követően fizikai munkával tevékenyen részt vett az újjáépítésében. A Blaha Lujza téri épület 1965-ös felrobbantásakor nem törődött bele a pusztulásába: ’83-ban a 70. születésnapjára kapott százezer forintos takarékbetétkönyvét az új Nemzeti alapkövére ajánlotta fel. Országos gyűjtési akciót kezdeményezett, 3,3 milliárd forint jött össze.

Nagy álma volt, hogy láthassa a felépült „utódot”. Amely végül 2002. március 15-én nyitotta meg kapuit. 2007-ben a stúdiószínpadot is róla nevezték el. De mindezt Gobbi már nem érhette meg.

2. szín, amely (nem csak) a Sasfiók körül kering

Keleti Éva fotóművészre még huszonévesen, kezdő korában, 1956-ban osztották a kultúra területét a Magyar Fotó Vállalatnál. Bár a fotográfia a pillanat művészete, azért ugyanúgy készülni kellett rá, mint a sportolóknak a versenyekre. Meg kellett ismernie a darabokat, tudnia kellett, mi fog történni a színpadon, hogy aztán megörökíthesse.

– Esténként bejártam a színházakba, hogy megszokjanak és elfogadjanak – emlékszik vissza a „színészszelídítőként” ismertté vált fotográfus. – A Nemzetiben kimondottan féltem a nagyágyúktól, Bessenyei Ferenctől Tordy Gézáig. Gobbiról az a hír járta, teljes joggal, hogy roppant szókimondó és szabadszájú. Mégis, éppen Hilda oldotta fel a gátlásaimat azzal, hogy kedvesen behívott az öltözőjébe, mondván, akár sminkelés közben is fényképezhetem. Tudta, a színész és a fotóriporter egymásra vannak utalva, közel engedett magához. Az elfogadásom netovábbját mégis az jelentette, hogy a nagy öregek „szent helyére”, a büfébe invitált: na, kislány, gyere be, ihatsz egy kávét.

Keleti Éva objektívje ez idő tájt örökítette meg először a színésznőt – de már korábbról őriz emlékképeket róla. Amikor kislányként az édesanyja a Vigadóba hordta verses délelőttökre. Ott hallotta először gyerekfejjel Gobbi Hildát, ahogy épp Edmond Rostand Sas¬fiók című drámájából szaval, kitörölhetetlenül. Budapest felszabadulását követően, egy didergős téli napon a régi Nemzeti Színházban látta újra: az életben maradt színészek, Várkonyitól Majorig összejöttek a bombatalálatot szenvedett épületben, és a lyukas tetőn át behulló hóban verseket mondtak.

Elég hihetetlen, hogy az őstehetség Gobbi csupán egy kóbor ötlettől vezérelve lett színész. A pillanat hevében bement a Nemzeti irodájába és közölte a szándékát. Ott igazították útba, előbb talán végezze el a színiakadémiát. Jelentkezett, felvették – de a beiratkozáshoz pénz kellett. Már csak a csodában hitt, ami életében ez egyszer bejött: az osztálysorsjátékon két pengőt nyert. Úgy emlegette később, hogy ezzel a két pengővel megnyerte az egész életét.

Bohém apja viszont nagy vesztes volt, jelentős vagyont szórt el. Ám ernyedetlen nagypolgári öntudattal, kitartóan igyekezett megakadályozni, hogy gyermeke színésznő legyen. Csak a Sasfiók premierje után enyhült meg. Sürgönyt küldött a lányának: „Elismerem, győztél! Apád.”

3. szín, amely nem tud elszakadni a Nemzetitől

Gobbi baloldali barátaival együtt lelkesen hitte, hogy egy jó rendszer épül. De ez az öntörvényű ember nem tudott beleszokni a pártfegyelembe. Amikor 1959-ben leghűségesebb harcostársa, Major Tamás felmondott neki az imádott Nemzetiben, úgy megharagudott, hogy még a párttagkönyvét is visszaadta. Talán igaz, talán csak a legendáriumrésze, hogy őrjöngve hagyta el az igazgató szobáját és azt kiabálta: klozetajtót fogok csináltatni az irodád ajtajából!

A felmondás indoklása szerint „az utóbbi években tanúsított magatartása éppen a művészi egység kárára szolgál”. Sokan mégis inkább arra tippeltek, hogy Gobbi magánélete nem felelt meg az elvárt szocialista erkölcsnek. Sosem titkolta, hogy a nőkhöz vonzódik. Akkoriban már együtt élt egy másik ismert színésznővel – a budai villát épp ’59-ben igényelte az államtól, miután Nagy Imre kivégzése után kitelepítették belőle a volt miniszterelnök lányát…

Bár Gobbi a hatvanas években a József Attila Színház tagja, a Nemzeti lerombolását nem nézhette tétlenül. Amit csak tudott, kimenekített. Szó szerint.

– Telefonált Hilda: kell egy fuvar. Szó nélkül mentem – meséli Keleti Éva. – Nekem egy nagy Fiat 500-asom volt, neki egy kis Zastavája. Roskadásig pakoltuk a kocsikat a Nemzeti irataival és vittük a Duna-parti nyaralójába. Nem kérdeztem, ezt most szabad vagy sem. Számomra megkérdőjelezhetetlen volt, hogy Hilda nem érdekből, hanem szent meggyőződésből cselekszik.

A „titkos dossziékból” – Gobbi Hilda magánmúzeumából – az évtizedek során homokszínű vászonba kötött, gondosan felcímkézett albumok lettek. Különleges memoár ez, színlapokkal és meghívókkal, kritikákkal és interjúkkal, levelekkel és megszámlálhatatlan fényképpel. Az 58 albumot az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára őrzi.

Keleti Évának egy kis fadarabka maradt, a Nemzeti páholyából. Hilda ajándéka. Amit kincsként őriz az otthonában.

4. szín, amely a Patkó-villában játszódik, régen és most

„Tudod-e, Hilda, hogy vettél egy hegyet?!” – összegezte hitetlenkedve a történteket anno Temessy Hédi. A két színésznő fellépésből hazafelé tartva heveredett le a Visegrád és Dunabogdány közti hegyoldalba, élvezni a pazar dunakanyari panorámát. Épp akkor hajtotta hazafelé a nyájat a hegyet birtokló pásztor, aki ráförmedt a betolakodókra. Szó szót követett, mire Gobbi dölyfösen megvette a területet a 11 gyerekes tulajdonostól. Mici néni egykori kocsmájában egy cementeszsákra firkantották az adásvételt.

A számtalan változat közül így ismeri és adja tovább a legendát Varga Sándor, aki húsz éve gondnoka Gobbi hajdanvolt nyaralójának. De szigorúan csak azután mesél, hogy ittunk egy kupica méregerős pálinkát Hilda emlékére! A művésznő is sűrűn így tett, ha vendég érkezett a villába – nyugtat meg a nyugdíjas férfi, aki személyesen is ismerte őt –, bárkit asztal alá ivott, úgy bírta az alkoholt.

Pénze nemigen volt a házépítésre – hát építkezett a kapcsolataiból meg társadalmi munkában. Kérésére az akkori hadseregparancsnok Czinege Lajos katonákat vezényelt ide segítségképpen, és leleményesen a régi Nemzeti kidobott építőanyagait is „átmentették”. Fagerendák, díszkövek, oszlopfők épültek be a villába – állítólag a fürdőszoba ajtaja az emlegetett Major-irodát zárta korábban…

Gobbi legendás nyaralóját a Blaha Lujza téri utódjául működő Hevesi Sándor téri Nemzetire (a mai Pesti Magyar Színházra) hagyta. Nemcsak a társulat pihenőhelyéül szolgál, bejelentkezésre Varga Sándor bárkit szívesen kalauzol a Patkó-villában. Hogy honnan az elnevezés? A kapu és az ablakok, ajtók védőrácsai a közeli kőbányából köveket szállító muraközi lovak eldobott patkóiból készültek, Gobbi ötlete alapján. A házat úgy 1400 darab díszíti. Belül pedig Hilda gyűjtőszenvedélyének bizonyságai. Kolompok, keresztek, ládák, premierajándékok.

A bejárat közelében, a falra akasztva ott lóg a táskája. Mintha csak itthon lenne. Az emeleti szobájában.

5. szín, amelyben a szerző emlékezik

Négy évvel ezelőtt sok időt töltöttem az Ódry Árpád Színészotthonban. A riport réges-rég elkészült, de engem mágnesként vonzottak a lakói.

Ezt is Gobbi Hilda járta ki (akárcsak a színésznövendékek kollégiumát, a Jászai Mari Színészotthont meg a Bajor Gizi Színészmúzeumot). Hihetetlen szociális érzékenység és világjobbító szándék vezette. Nem szégyellte kihasználni politikai kapcsolatait, ha kellett, rátörte az ajtót Kádár és Aczél elvtársakra is. Amikor megvoltak az épületek, megkérte néhány jómódú kollégáját, hogy rendezzenek be egy-egy szobát – hálája jeléül az ajtó felett tábla árulkodik majd az utókornak a nemes adakozóról. A „hiú” színésztársak (Rátkai, Honthy, Bajor, Latabár) bőkezűen állítottak maguknak emléket, velencei csillárokkal, perzsa szőnyegekkel és stílbútorokkal.

Gyakran bejárt az otthonokba, intézkedett, szervezett. Mindenkiről mindent tudott, mindenkihez volt néhány jó szava. És mindenkinek volt legalább egy története róla.

Egyszer egy kollégájától, aki elment az országból és Düsseldorfban élt, azt kérdezte: „Mondd meg nekem őszintén, hogy Németországban hány napig, hónapig, évig tudnál élni anélkül, hogy egy fillért keresnél? Próbáld meg komolyan számba venni, kikre számíthatsz és milyen mértékben. Nos, mennyi ideig tudnál kitartani?” A színésztárs gondolkozott, végül azt mondta: négy napig. „Látod, én akár tíz évig is. Itthon, Magyarországon mindenkinek van valakije, akitől bármikor kaphat egy karéj kenyeret, egy tányér levest. Ez a haza! Az a tányér leves, az a kötöttség, az az összetartás, amiből és amiért élni lehet.”

6. szín, végjáték

Még egy pillanat, és a színésznő elhagyja a színpadot. A hátát látni, kezével a függönyt tartja. Ha mögé lépne, eltűnne. De a Farkasréti temetőben, Búza Barna szobrász gránit síremlékeként már nem teheti.
Bevégeztetett, 1988. július 13-án.

A szíve és a tüdeje miatt került kórházba. De ott is ugyanolyan öntörvényű volt, mint egész életében. Egyik cigarettát szívta a másik után, és a látogatókat mindig meg tudta kínálni egy kis itókával a szekrényéből. A halálról csak úgy beszélt nekik, mint egy szemtelen fráterről, aki jön és egyszerűen lekaszabol, mikor az ember öregségére végre valamit megtanul; micsoda disznóság!

Pedig egyszer korábban beismerte, leírta: fél a haláltól. Majdnem mindig fél. „Csak a temetőben és Visegrád-Szentgyörgypuszta Áprily Lajos-völgyének bányájában nem. Elhagyott, csöndes kőbánya, mozdulatlan, meredek sziklafal. Örökkévalónak látszik. Egy morzsányi biztonságot a halálfélelem ellen csak a természet nyújt – ha nyújt!”

Állítólag a Kútvölgyi úti kórházból kiszökött a Patkó-villába. Házvezetőnője viszont rettegett attól, hogy egy halottal kell majd egy fedél alatt lennie, ezért kihívta a mentőket. Még két napig élt.

Végakaratának megfelelően vasládába helyezett hamvai mellé színésztársai egy csomag fűmagot, az Imperial nevű versenyló patkóját és visegrádi villájának egyik tégladarabját tették. Merthogy az egyik utolsó interjújában ezeket említette arra a kérdésre, hogy mit vinne magával a földi létből az élők és a holtak birodalmát elválasztó folyó, a Styx túlpartjára.