Összetört lelkek

Belépve a vasrácsokkal óvott intézmény hatalmas kertjébe, mindjárt érezni, hogy különös világba csöppentünk. Az épületben a szociális otthonokból ismerős szag, a furcsa zajok akár riasztóak is lehetnének. Kegyes Pál azonban ide jár be naponta, ahonnét a hétköznapi halandó leginkább kifordulna: a skizofrén, demens, mániás depressziós betegek közé.
Pali bácsi! – jön sorra a köszöntés, amikor Kegyes Pált az „állomáshelye” felé kísérjük. Kézszorítás az atlétatrikós, mellkasig húzott, kopott melegítőnadrágban siető Lajossal. Dávid gyanakvóan figyelve siet föl s le a folyosón. Zsolt csak bámul maga elé, majd elébb halkan, aztán egyre határozottabban akarja a hűtőből a joghurtját. Jenő csíkos pizsamanadrágban, hatalmas fakereszttel a nyakában járkál. Pezseg az élet, mint valami furcsa méhkasban.

Palival békésen vonulunk a „nővérszobába”. Este hat óra, kezdődik az éjszakai műszak. Közben mesél. A fiatal, elkényeztetett Gergőről, akit a drogok hoztak az intézetbe: skizofrén, sokszor agresszív. A szintén épphogy 20 éves Zsoltról, aki már többször támadt rá az édesanyjára, otthon nem tudják kezelni a dühkitöréseit. Vagy itt van Lajos, aki a kocsmárosnét szúrta halálra. Jenőt Szilvásváradról nejlonzacskóba csavarva hozták be, annyira elhanyagoltan találtak rá, hogy védőkesztyűben és -ruhában csutakolták tisztára.

– Közöttük élek – mondja Pali, miközben gondosan, névre szólóan készíti elő a gyógyszeradagokat. Óriási a felelősség. Elég egy pici tévedés, s máris elszabadul a pokol. – Előfordult már, hogy az egyik kolléganőnek kicsavarták a kezét, üveggel vágták fejbe. De ez a mi hibánk, azt jelzi, elrontottunk valamit. Mi akkor dolgozunk jól, ha nem történik semmi. – Közben Tibi, a pszichésen is terhelt, fogyatékos beteg nyit ránk többször. Újra és újra hadarva köszön, majd ugrik kézfogásra. Pali végtelen nyugalommal, de határozottan kitessékeli.

– Mindig a szemükbe nézek, tudják: egyenrangúként kezelem őket – mondja az egykori műbútorasztalos, aki véletlenül került a perifériára szorult emberek mellé. Szomszédja a műhelyében gondozottakat foglalkoztatott, ahol néha Pali is besegített, mígnem úgy érezte, ez az ő igazi útja. Ápolónak tanult, majd szép lassan a pszichiátriai betegek, fogyatékkal élők mellé került. A lakóotthonban három és fél évet élt tizenkét értelmi sérülttel, apjuk helyett apjukként. Onnan hívták a több száz fős intézetbe.

Indul az éjszaka. Benyitunk Tónihoz. A teljesen leépült juhászember Lajoshoz hasonlóan embert ölt. Réveteg tekintettel a takaróját szorongatja, s mint a kisgyerek nyújtja nyelvét a gyógyszerért. Ágyról ágyra járunk, közben mindig akad csatlakozó, akinek okvetlenül mondandója, mutatnivalója van. Egy-egy emberi érintés nélkül egyikőjük sem hajtja álomra a fejét. Pali tudja, ez a legtöbb, amivel számukra az otthont békéssé, szerethetővé teheti.

A házi gondozók akár 20-30 kilométereket is megtesznek naponta, akár hóban, fagyban. Előfordul, hogy 9-10 beteg között ingáznak: fürdetnek, etetnek, pelenkáznak, bevásárolnak, fát vágnak, befűtenek. Megesik, hogy a gondozott szinte teljesen mozgásképtelen vagy éppen haldoklik. – Bírni kell, fizikailag és pszichésen is. Mindezt 80-90 ezer forintért. Mellette más munkát nem vállalnak a dolgozók, mert szankcionálják – mondja Kónya Gusztávné, a Szociális Területen Dolgozók Szakszervezetének elnöke. – Hat éve egyetlen fillér béremelést nem kaptunk, kimaradtunk a tárgyalásokból is.

Demonstrációs bizottságot alakítottunk, aláírásgyűjtésbe kezdtünk, végre eljutottunk odáig, hogy legalább szóba állnak velünk.

Pali műszakjának reggel hétkor vége, nem volt semmi balhé, botrány, a gondozottak békésen átaludták az éjszakát. Nem beszél pénzről, nem panaszkodik. Hazamegy, szakmai gondját megosztja a feleségével. Például azt, hogy nincs átmeneti hely a rendszerben, ezért nem sikerült egyik fiatal ápoltjukat visszailleszteni a társadalomba. Pedig Pali nagyon-nagyon hitt benne. Ilyenkor picit összetörik a lelke.