Terényi iskolapélda

A padokat, asztalokat nézzük. Találgatjuk, ő hol ült. Eszes gyerekként igyekezett nem elbújni, elvegyülni? Anno nyolcvanan jártak egy terembe, négyosztálynyi gyerek, szem előtt lehetett a helye. Vagy meghúzódva hátulra maradt? Válasz nincs, és hiába keresünk árulkodó nyomokat. Szent-Györgyi Albert sem könnyítette meg a dolgunkat, talán divat se volt még bicskával nyomot hagyni az utókornak. Padba nevet, jelet nem vésett. A szülői ház sincs meg, hosszú évtizedek alatt leromlott, tönkrement, széthordták.

A közelben, Kiskérpusztán született, s élt is. Télen a subáját magára terítve gyalogolt iskolába, vagy egy arra tartó szekérre kéredzkedett fel. Mikor milyen napja volt. Tanulni szeretett, ok nélkül nem hiányzott. Életre megtanulta a leckét, itt úgy tartják, aki valamire jutni akar az életben, sosem feledheti, honnan jött. Hát ő jutni akart, s jutott is.

Később már Nobel-díjas kutatóként keresték innen, s faggatták róla, a bujáki iskola tiszteletből felvenné a nevét. Mit szól hozzá, megengedi? Csend volt a válasz. Hitték, a telefon vacakol, megszakadt a vonal. De „csak” gondolkodott, aggályoskodott. Miért Buják? Tanulni oda ő sosem járt, felelte. A terényi iskola, ahol ő írni, olvasni, számolni tanult, a Bujáki Általános Iskola tagiskolája lett, tették hozzá. Nem élt már köztük régen, nem értette jól a választ, de rábólintott, ha Terényhez köze van, nincs akadálya, örül neki.

Idővel szobra is lett a faluban. Ügyes, tetszetős munka. Túl jóra sikeredett, így történhetett, hogy egy „lelkes műgyűjtő” a szobrot megőrzésre magával vitte. Készíthettek másolatot róla, de erre már jobban ügyelnek.

Az alma maternek más, megközelítően ennyire híres diákja – bár nyertek tanulmányi, sport- és rajzversenyeken –, hiába is gondolkodik Brozsó Andrásné igazgató, a település polgármestere, azóta se volt. Meglehet, nem is lesz. A falut „fénykorában” úgy ezren lakták – fogyatkoznak erőst, most vannak 410-en, legfeljebb. Ennyi emberből Nobel-díjas tudóst adni a világnak? Azért nem rossz arány! Lesz-e újabb? Nem ez a kérdés, hanem az: lesz-e óvodásuk, iskolásuk?
Korosodik a falu. Évente ünneplik őket. Kevéske pénz jut erre, szigorították a feltételeket: kérték, most már csak a 70 éven felüliek jöjjenek. Lettek így is az ünnepségen százan.

– Hol vannak a fiatalok? A gyerekek? Akadnak még, szerencsére nemcsak mutatóban, hanem kevesen vannak – feleli a polgármester. – Kétnemzetiségű a falu, békében élve, szlovákok és magyarok lakják. Két templomunk is van: egy evangélikus, oda többnyire mi, a szlovákok járunk, és van katolikus is, de hiába, gyakran temetünk, ritkán keresztelünk – panaszolja.

Szavait erősítve halljuk, harangoznak. Korai még, a dél odébb van. Riadtan les. Nem szóltak, nem hallott róla, hogy megint meghalt valaki. Végre elmosolyodik: Vera néni az, Petrás Józsefné, ő húzza a harangokat. Hirtelen sötét lett, vihar készülődik, ő pedig felhőket oszlat. Lehet benne hinni, nem hinni, akár mosolyogni is, hallom, de jégesőt hárít el. A maga nemében ez is hungarikum, igazi kuriózum!

Vera néni 91 éves lesz októberben, de fürge eszű, beszédes asszony. A combnyaktörése előtt frissen mozgott. A műtéteken túl már bot segíti a járásban, de ezt a jégesőt elűző harangozást, míg bele nem tanulnak, másra nem bízza. A harangozást, árulja el, az „uracskájától” tanulta el, neki meg az „apácskája” mutatta meg. Családi örökség ez, szabadalmaztatni kéne, a tudományt egymásnak adják tovább. Két harang van a templomukban. Minden részlet fontos, nagyon nem mindegy, mikor, milyen erővel, s hogyan szólaltatják meg. Dicsekedni nem akar, de mióta ő kongatja őket, pedig van annak is vagy 30-40 éve, jég még csak egyszer pusztított. Nem ő hibázott, a határban lucernát gyűjtött, futott is, de késve ért a haranghoz. Kérték is: Vera néni, ha lehet, eső előtt ne tekeregjen. Így tervezi a napjait, az időjárás-változást előre megérzi, messzire eljárni se tud, nem lesz hiba. Most a leányát (ő se mai gyerek), Szedlák Józsefné Ilonkát tanítgatja, hogy a jégoszlató tudása ne szálljon vele a sírba.

Hanem, fiam, tudod, mi a baj, kérdi. Csak az, mint rajtam húsvétkor a szoknya, fogy a palóc, a szlovák a faluban. Régen ünnepre 16 szoknyát húztam magamra, ma, ha csak öt van rajtam, senki se szól, lehet, észre se veszik. A misén annyian voltak, a fiatal lányoknak már nem jutott hely. A fal mellett álltak, a Biblia mellé kendőt is hoztak, hogy úrfelmutatásnál arra térdepeljenek. Ma csak lézengünk, ha köszönök, dicsértessék a Jézus Krisztus, alig van, aki fogadja. Lassan eltűnünk a térképről, sorolja. Aztán kacsint, ne rémüldözz, fiam, nem hagyjuk ám. Voltam a falugyűlésen, eljött mindenki, aki aggódik Terényért. Döntöttünk, jöjjenek a nagycsaládosok, ahol gyerek van, jövő is van!

Az ám, a gyűlés! Tényleg eljöttek sokan, úgy a fél falu. Pénzük nincs sok, lehetőség is csak akkor, ha sokáig keresgetjük, mondja a legfontosabbakat a polgármester. Úgy számoltunk, van 10-15 üresen álló ház itt, oda majd nagycsaládokat várunk. Hogy gondoltuk? Egyévnyi ingyen lakhatást adunk, akiknek legalább két óvodáskorú gyermeke van, s akiket idén a terényi óvodába íratnak be. Plusz vállalják a rezsi fizetését, s azt, havonta legalább 30 ezer forintot előtakarékossági számlára tesznek. A házat, kertet, udvart rendeltetésszerűen használják, óvják. Kértük tőlük azt is, írják meg, hogyan gondolják Terényben a jövőjüket, mert munkát itt, a közelben hazudni nem akartunk, sajnos nem ígérhettünk.

Mondja a polgármester, két hónap elmúlt, talán ketten érdeklődtek. Aztán csoda történt, augusztus elejére lettek harmincan. Akadt család, amely nem felelt meg a kiírásnak, s akadt olyan is, amely bennünk csalódott. Gondolták, a házat majd ingyen adjuk. Hogy adhatnánk? Nem a miénk, pénzünk sincs rá megvenni, csak közvetítünk. Leveleztünk, telefonálgattunk, a határidő lejártakor, augusztus 15-én még mindig volt 11 komolyan érdeklődő család. Volt köztük székesfehérvári, s akadt, aki még távolabbról, Püspökladányból jönne. Fontos a kölcsönös szimpátia, hát felkerestük őket. Néhányan közülük is jöttek, megnézni, mi vár itt rájuk. Hét család még mindig érdeklődik.

De nézzék meg önök is, mit kínálunk, tanácsolja. Autóba ülünk. Gondozott, virágos, tiszta település Terény, de az üresen álló házakon látni, van rajtuk, bennük igazítanivaló. Az egyiket beköltözni szándékozók nézegetik, tesztelik.
Dezsény Zoltán, nyújtja a kezét a férfi. Párjával, Boros Judittal környezetgazdálkodási agrármérnökként végeztek. Budapestiek, de nemrég két kisgyermekükkel Bercelibe, egy albérletbe költöztek. Pályáztak itt is, nyertek, most ismerkednek a környezettel. Jönnek, költöznek, kérdezem. Összemosolyognak. Tetszik a hely, az óvoda, az iskola is, jó is lenne, de rengeteg még a kérdőjel: kapnak-e munkát, távmunkára van-e lehetőség, mennyiért vehetik majd meg a házat? Nem, nem titkolózunk, tényleg nem tudjuk, mi lesz, felelik.

Túl korán érdeklődnek, mondja Brozsó Andrásné. Hét család járt itt, s mind a hét azt mondta, talán. Várjuk, hogy a „talánokból” idővel igenek lesznek.

Terényi népszokás a Gergely-járás. A búcsúzó negyedikesek, mert a felső osztályokat másutt végzik, Gergely napján felkeresik, saját verssel köszöntik, a családjuktól kikérik a jövendő elsősöket. Idén a két búcsúzó negyedikesünk, pedig még a szomszéd faluba is elmentek hozzájuk, összesen öt elsőst kért ki. Kérdezte, miben bízunk, mit szeretnénk elérni. Talán azt, hogy jövőre is legyenek legalább ennyien vagy még többen. Az lesz csak a boldogság, akkor már nem dolgoztunk hiába.