Tűnő aranyak nyomában

Zöld nadrágjában, saras bakancsában, mókás szemüvegében olyan, akár egy erdei manó. Telkibányán
Bartók Józsefet csak így hívják, pedig nem meséből jött elő: lokálpatrióta túravezető, aranymosó-oktató egyben.

Már a falun túl, különös, kísérteties helyen járunk, a Kánya-hegy felé kaptatunk. Úgy 15-16 millió éve itt még vulkán pöfögött, a mélyből érceket böfögött fel, mire végre megnyugodott. Majd sok millió évig nem történt itt semmi, mígnem az erre tévedt ember rájött, lehet, az érceket ki kellene bányászni. Előbb csak a föld színét „kapirgálták”. S az ősök örökül hagytak jelet sokat, s lett itt évszázadok alatt több tízezernyi külszíni bánya, „horpa”. Eleink nem sokat vacakoltak, környezetvédelmi törvények híján hónapokig csak csákányoztak, véstek: aranyat, ezüstöt, mást. Legyünk szaksze¬rűek: „kálimetasomatit” kőzetet kerestek. Az így nyert anyagot patakok mellé épített malmokban zúzták, megőrölték. Az őrleményt vízzel tisztogatták, majd kiszárították, és higany segítségével, amit ügyesen később elpárologtattak, ércet nyertek. A maradék salakanyagot meddőhányókba pakolták, s lett olyan a táj, még a Marson se látni különbet.

Változott valami itt az évek alatt? Legfeljebb annyi, hogy az ércért mélyebbre, a hegy gyomrába kellett menniük, s nyitottak itt bányát úgy harmincat. Az elsőt még az Árpád-házi királyok idején, az utolsót az 1800-as évek közepén. Bányászatról szólt itt, Telkibányán minden.

Ma? A bányászat már csak emlék vagy alig valamivel több.

Már magasan járunk, izzadunk, fújtatunk is. Rögtön ott vagyunk, nyugtat Bartók József. Még néhány horpát kikerülünk, még néhány dombnyi méretű meddőhányót megmászunk, s máris a valaha működő legnagyobbhoz, a Mária-bányához érünk. Bartók megáll, matat, a hátizsákjából kulcsokat varázsol elő, és ajtókat, fát és fémet nyitogat. A többi (számolnak itt vagy harmincat) elhagyott bánya már bedőlt, vagy a vágatokat, előzve a bajt, berobbantották. Nem véletlen az elővigyázatosság. Lelkes, amatőr kincskeresők az ajtókat felfeszítették, órákig a vágatokban tekeregtek, és csalódottak voltak, hogy aranyrögöt egyet sem találtak, nem tudták azokat úgy felszedegetni, ahogyan remélték és a filmen látták. Néhányan el is tévedtek, úgy kellett a keresésükre indulni.

Hanem a Mária-bánya az más. Ez szerethető hely. Illetve majdnem az.

Jó szerencsét, köszön hangosan Bartók. Ezt erre kerülve egyetlen alkalommal se mulasztaná, és bányában, valljuk be, ez mindig ak¬tuá¬lis kívánság. A kinti nagyjából 25 fokból lesz hirtelen 12 fok vagy annyi se. Fentről víz csöpög a nyakunkba. Kezünkben lámpákkal, másfél centis sárban tapicskálunk befelé. Hinnénk, hogy egyedül vagyunk, de nem. Milliónyi lepke időzik bent. Mi dolguk? Ki tudja, de úgy fest, szeretnek itt.

Nyomulunk előre. Bartók a vágatok tetején keresztbe rakott fákra, jelzőlécekre mutat, ha kiesnek vagy ha ropogva összenyomódnak, egy dolog van, iszkolni kell. Mondja, 1443-ban egyetlen nap 360 telkibányai asszony maradt a faluban özvegyen, párjukat örökre maga alá temette a lezúduló kőzet. Nem vagyunk a hírtől egészen nyugodtak. Nehéz úgy menni, hogy a lábunk elé is nézünk, és fölfelé is lesünk – miközben Bartók ott tart, akkor lengyel és német bányászokat hoztak ide.
Az ő ősei akkor érkeztek Magyarországra. Bányász volt valamennyi elődje, de ő maga már nem. Volt bútorasztalos, majd főnöke miatt, ő fogalmaz így, átnyergelt a divatszakmába. Nadrágokat vasalt szakmányban, 15 éve eldöntötte, elég ebből. Azóta már nincs főnöke, havi 22 ezer forintért a maga ura. Hízókúra után már 55 kilós, kevéssel beéri.

Az is kiderül, fotós kollégámmal az Úr bennünket nem bányásznak teremtett. A főjárat még hagyján: keskeny, de magas. Hanem az innen elágazó Tellér-vágatok, ahonnan az ércet kitermelték, már passzentosak: hosszúak, de talán 70 centi szélesek, s úgy 170 centi magasak. Őseink nem voltak óriások, de ők is nehezen fértek el. Térdelve csákányoztak, s vésték, faragták le a kőzetet, amit bőrből készült puttonyokkal hordtak ki. Úgy 20-25 kiló fért egy puttonyba. Azzal jártak ki-be, a műszak után egyiküknek se kellett, ha létezett is, altató.

A hegy gyomrába értünk. Innen már nemcsak oldalirányba indulnak vágatok, de felfelé is, több szintre. Itt már felnőtt végképp nem fért el, „találékonyan” gyerekekkel vésették, faragtatták ki, úgy negyven méter magasba. Jó volt ez így, mert nemcsak szellőzött a bánya, hanem vitláz is épült, ami mint kerekes kút működött, a kitermelt kőzetet itt is felhúzhatták.
S hogy mondjunk még jót a volt bányatulajdonosokról, azt is megengedték, hogy bányászaik szombat délután már csak maguknak termeljenek. Sőt kimódolták azt is, kinek nem volt pénze szerettei eltemetésére, a „hótak adóját” azzal is megválthatta, hogy a parókia udvarán a beszédért, temetésért pénz híján hálája jeléül szilvafát ültessen. Hiába, na, nincs új a Nap alatt.

Hanem a víztől csillogó kőzetek látványának ellenére nem vagyunk boldogtalanok, hogy végre újra kint, a bányán túl vagyunk. Köveket nem pattintgatunk. Minek? Semmire nem mennénk vele: az őrlőmalmok már rég nincsenek. A meddőhányónál azért homok- és iszapszerű anyagot gyűjtünk. 2010-ben pokoli esőzés volt itt. Úgy festett, a víz mindent elvisz, de a meddőhányókból csak iszapot hozott fel, amiben aztán, ha az ember szorgos, kitartó és ért is hozzá, aranyat, ezüstöt találhat. Az alaszkaihoz hasonló népvándorlás nem indult, aranyláz se tört ki, de azért jöttek sokan szerencsét próbálni. Van rá szabály, amit az ember itt talál, azt az államnak be kell szolgáltatni, de az ember feledékeny. S akad, hogy nem szó szerint, csak a törvény szellemében jár el. Sok aranyat nem vittek be, igaz, nem is találtak.

Hanem egy dolog a beszéd, fontosabb az ellenőrzés, a tapasztalat. Friss „leleteinkkel” megindulunk a Jó-hegy felé, egyenesen a két patak találkozásához. A „leleteket” műanyag tálkába szórjuk. Ügyes szerkezet ez, egyik oldala barázdált, a terv az, a patak vizét a tálkába engedjük, lögybölgetjük, így a víz kifolyik, a „kincs” marad.

Csönd van, csak a patak csobog, s mi serénykedünk. Idilli a táj, azért a kirándulók hagyták el itt ezt-azt, nejlonzacskókat, pet-palackokat. Valaki, ki tudja, mi okból, pedig a legközelebbi lakott település úgy hat kilométer, zománcozott gyerekfürdető kádat is hozott. Aranymosás előtt még patakot is pucolgatunk. Aztán lötybölünk, és látjuk, vészesen fogy a lavórban az anyag. A nagyobb darabokat, egyik se értékes, mi magunk dobáljuk ki. És nem nézzük az órát, de elég régóta hajolgatunk, térdet rogyasztva mosogatunk, míg végre az iszap között valami narancssárgán csillan. Majd még egy és még egy lemezke tűnik elő. Nem nagyok, a legnagyobb legfeljebb milliméteres, vastagságról meg nem is beszélhetünk. S mire végzünk, még mindig az iszapban összesen látunk vagy tíz darabot. Most már ezt csak nyakon kellene önteni higannyal, megvárni, míg a katyvaszból amalgám lesz, amit elpárologtatnánk, maradna majd’ negyedgrammnyi aranyunk. Azt, még ha el is felejtenénk leadni, s találnánk rá vevőt, kaphatnánk is érte vagy ötszáz forintot. Jó, ezret? Hárman, többórás munkáért? Nem üzleti siker.

Így hagyjuk is a higanyt, a vizes, iszapos, itt-ott aranytól csillogó homokot féldecis pálinkásüvegbe töltjük. Ez a mi aranyunk, nem jöttünk hiába. Még néhány hegyi kristályt emlékbe a meddőhányóból kikapargatunk, hogy búcsúzzunk is Bartók Józseftől, az erdei manótól. Kezét nyújtja, úgy köszön, „hívja, visszavárja aranygombos Telkibánya”. Mert aki egyszer is itt jár, és akit ő kalauzol, tízből hét biztosan visszajön, talál aranyat vagy se, mindegy is, gazdagabb lesz tőle, állítja.

Ennél többet pedig mostanság ne is várjunk.