Pál Feri atya: Embermentes szerdák

– Nem vagy éppen az a szokványos, reverendás pap. Mi késztet arra, hogy másképp szólj az emberekhez, ahogy azt a templomban megszokhatták?
– Mint ahogyan a testi, fizikai nyomorúság esetében is természetes, hogy az egyház törődik az elesettekkel, így az is magától értetődő számomra, hogy a lelki nyomorúságon is igyekezzek, igyekezzünk enyhíteni. Elvárások, feltételek, ítélkezés, akár kérdések nélkül is. Mert egyszerre mondhatjuk, hogy boldogok a lelki szegények, de boldogtalanok a lelki nyomorúságban élők.

– A szentmise erre nem elég?
– Az ember a szentmisén, közösségben ünnepelhet. Ez az alkalom elsősorban a spirituális dimenzióban szólítja meg a lelkeket, világít rá összefüggésekre, életünk értelmére. De az emberi lélek nem csak itt „él”: ugyanilyen fontos része életünknek a társas, érzelmi, fizikai és még sokféle más terület. Az emberi lélek pedig nem csak a bűn által sérülhet meg. Ha pedig így alakul, a bűnbánattartás vagy a megbocsátás valódi spirituális választ ad, de nem gyógyít be feltétlenül minden sebet.

– Hogyan fogadja az egyház ezt a közvetlen stílust, ahogyan megszólítod az embereket?
– Mi papok nagyon sokfélék vagyunk, számtalan erénnyel és gyöngeséggel. Az a dolgunk, hogy az élet azon területén műveljük ki magunkat, ahol a küldetésünk van. Sokan megférünk, sokféleképpen szolgáljuk Istent. Ráadásul nem vagyok egyedül ezzel a szemléletmóddal. Legfeljebb engem jobban ismernek, mint másokat.

– Ezek szerint nyitottabbá válik a katolikus egyház?
– Minél nagyobb egy szervezet, egy intézmény, annál inkább magán hordozza az intézményiség minden jellegét – ez az egyházzal sincs másként. A nagy szervezetek lassan változnak. Az egyház pedig nagyon nagy intézmény. Éppen az a szép benne, hogy mindannyian részei vagyunk, Isten pedig nemcsak a vezetőkhöz, hanem mindenkihez szól. A lényeg, hogy egymásra találjunk, meghalljuk egymást, még ha mások is vagyunk.

– Az volt tehát a célod tizenhárom évvel ezelőtt, amikor az előadás-sorozatot kezdted, hogy egymásra találjunk?
– Nem feltétlenül, hiszen ezek egy sajátos helyzetből indultak el. Az egyik templomból áthelyeztek egy másikba. Igen ám, de a régi helyen már kétszáz fiatal gyűlt egybe...

– Jól értem? Kétszáz?
– Igen. Tizenheten indultunk, aztán négy év alatt még jöttek páran. A sok fiatal, akik ifjúsági alkalmakon gyűltek egybe, velem szerettek volna jönni. Ezt nem tartottam jó ötletnek. Kértem őket, építsék tovább a közösségüket ott, ahol vannak, tartsák meg az összejöveteleket, vigyék tovább azt, amit értékesnek tartanak. Beleegyeztek, csupán egy kérésük volt: hetente egyszer jöjjünk össze, tartsak nekik előadást. Abból majd töltekeznek, és tovább tudják vinni a közösséget. Már csak helyszínt kellett találnunk. Nekik bármi jó lett volna, nekem azonban nem. Nem akartam a templomba vagy a plébániára szervezni ezeket a találkozókat.

– Furcsa ezt egy paptól hallani...
– Azt gondoltam, ha már így teszünk, akkor menjünk olyan helyre, válasszunk olyan közeget, ami könnyen elérhető bárki számára. Ráadásul, amiről beszélek, az nem csak a templom falai közé való. Bárkinek, bármilyen élethelyzetben lehet üzenetértéke. Tehát nem szakrális helyet kerestünk, hanem olyat, ami nyitott ezen alkalmakra. Mi magunk arra törekedtünk, hogy nyitottak, elfogadóak, befogadóak legyünk mindenkivel és mindazzal, ami emberi.

– Tömegeket vonzol az előadásokra.
– A Millenárison előfordult, hogy ezren voltunk, most a MOM Kulturális Központban körülbelül hétszázan vagyunk. Ennyien férünk be. De lehet az előadásokat a világhálón, élőben is hallgatni.

– Miről beszéltél a kezdetekben, ami egyre vonzóbb lett a fiatalok számára?
– A témákat kezdettől alapvetően én hozom. Nem nehéz, ugyanis hetente körülbelül negyven-hatvan emberrel beszélek, önismereti alkalmakon, lelki gondozói beszélgetéseken és még sok más helyen. És minden alkalommal valódi kérdéseket, mélységeket érintünk. Ha valaki minden héten ennyi emberrel – és mindegyikük másmilyen – találkozik, kialakulhat benne a kép: mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Mi az, ami lehet, hogy fontos, de mégsem lényeges.

– Mi foglalkoztatja a magyar embert most, 2013-ban?
– Legtöbbször azt kérdezik, hogyan tudnak megelégedetten és tartósan társas kapcsolatban élni. Nagyon fontos és gyakori a család kérdése, szülők és gyermekek, testvérek kapcsolata. A ma emberét foglalkoztatják még különböző életvezetési kérdések: hogyan hozzák meg életük döntéseit, hogyan küzdjenek meg a veszteségeikkel, mihez kezdjenek a szabadságukkal? Miként élhetnek boldog, elégedett és értelmes életet? Mert miközben több millióan dolgozunk ebben az országban, pénzt keresünk, sokkal kevesebben tartják értelmesnek a munkájukat. Még kevesebben dolgoznak hivatástudatból – márpedig ez az élettel való elégedettség egyik fontos összetevője.

– Hogyan tudsz segíteni?
– Nem szoktam válaszokat adni, mert úgy gondolom, kérdéseinkre a legjobb válaszaink a birtokunkban vannak. Éppen ezért megpróbálok a beszélgetés alatt olyan közeget teremteni odafigyeléssel, együttérzéssel, visszajelzésekkel, hogy valami több is történhessen, mint puszta eszmecsere. Ebből a többletből pedig sikerüljön választ találnunk saját kérdéseinkre. Hogy mi tudjuk befejezni a mondatot, amit valamikor elkezdtünk.

– Kikérik a véleményedet nem vallásos emberek is?
– Hogyne, és nem is föltétel a csoportjainkba való tartozás esetén, önismereti körben, hogy valaki vallásgyakorló legyen. Ateista emberekkel is sokat beszélgetek. Ilyenkor ember találkozik az emberrel. A segítségnyújtásnak föltétele az, hogy én tartsam Istennel a kapcsolatot – de az, hogy aki velem szemben ül, tartja-e, ápolja-e, kettőnk beszélgetésének nem feltétele.

– Miről beszélgethet egy ateista és egy katolikus pap?
– Bármiről. A segítő kapcsolatnak megvannak a szakmai feltételei, kritériumai, ezért azzal foglalkozom, amit a hozzám forduló hoz. Kimondva-kimondatlanul mindig kötünk egy szerződést: nekem ez a kérdésem, ez a nehézségem, és azért jövök, hogy ezzel csináljunk valamit. Ez azt jelenti, hogy a spiritualitást, az Istennel való kapcsolatot vagy a hitet annyiban jelenítjük meg és tudatosítjuk ezeken a beszélgetéseken, amennyiben az a megbízáshoz tartozik. A találkozásainknak tehát pontos keretei és szabályai vannak. Mint amikor bemegy valaki a közértbe és kér húsz deka párizsit. Akkor hiába gondolom én, az eladó, hogy a szalámi sokkal finomabb. Odaadom a húsz deka párizsit, legfeljebb azt mondom, hogy van szalámi is, és szerintem az jobb.

– Rengeteg emberrel kerülsz kapcsolatba. Milyen hatással vannak rád?
– Remélem, hogy nyitottabbá, befogadóbbá és megértőbbé tesznek. Minden találkozás újabb lehetőséget ad arra, hogy olyan szeletét ismerjem meg az emberi léleknek, a kapcsolatoknak vagy éppen Istennek, amit addig nem láttam vagy nem értettem.

– Legutóbb mi volt rád ilyen hatással?
– Olyan valaki jött hozzám néhány napja, aki hosszú éveket töltött önsajnálattal, aztán kilábalt belőle. Azt mondja nekem: „Tudod, Feri, néha jó megpihenni az önsajnálatban.” Ez nagyon elgondolkodtatott, mert az önsajnálatra még soha nem gondoltam így. Úgy tartottam, nem sok mindenre jó, akadályozza a növekedést. De most, hogy egy tapasztalt ember megosztotta velem ezt az élményét, már másképp nézek az önsajnálatra. Továbbra is úgy gondolom, nem visz előre, de segít pihenni. Fönntartani az életet.

– Van időd magadra?
– Igyekszem arra törekedni, hogy jót tegyek. Ráadásul jól. Ehhez viszont nagyon fontos, hogy saját egyensúlyomat is megtartsam. Ha ezt elveszítem, másoknak sem tudok javára lenni. Ezért minden héten egy napot pihenek. A szerda az én embermentes napom. Ilyenkor nem vállalok munkát, pihenek, kirándulok, olvasok és jó nagyokat alszom. Töltődöm.